A 9. fejezet. :) 

9.

Horrorisztikus látványt nyújtott, ahogyan Gary megsütött egy élő embert, ráadásul a barátomat, még sem bírtam levenni róluk a szememet. Minden bizonnyal ismét sokkhatás alá kerültem. Könnyebben elfogadtam volna, ha Emma odavész egy közelharc során, vagy belefullad a tóba, de ezt lehetetlen volt ép ésszel feldolgozni. Csak néztem, ahogyan a csontsovány teste pirosra sül, és ahogy Gary mindenféle együttérzés nélkül végzi el a feladatát. Hová keveredtem? Most már azt kívántam, bárcsak sosem indultam volna útnak. Akkor nagy valószínűséggel nem kellett volna elszenvednem ennyi szörnyűséget. Az otthonom felől sem érkezett hír azóta, talán a szüleim sem voltak már életben. A könnyeimmel küszködve, meggyötörten huppantam le a földre, majd Dane is követte a példámat. Ő azért valamivel jobban viselte a történteket, mégis csak egy srác volt. De éreztem rajta, hogy belülről őt is ugyanúgy marcangolta a kínzó bűntudat. A fejét fogva hasalt el a homokon, és kiüresedetten bámult maga elé.

–          Miért történik ez velünk, Rosie? - kérdezte lemondóan. - Miért veszítek el mindenkit, aki fontos volt számomra? Az egyetlen ember, akihez még bármi közöm van, az a mostohaapám, de róla inkább ne is beszéljünk. Ezt soha nem bocsátom meg neki.

–          Nem tudom, Dane. Én is éppen ezen gondolkodtam. Ha Scott később tért volna magához, és nem kellett volna fedezékbe vonulnunk, Emma még élne, és most hármasban menekülnénk az erdő felé. - törölgettem meg a szememet.

–          Mi van, ha a sors így akar felkészíteni bennünket valami nagyobb dologra? - ábrándozott el Dane.

–          Mire gondolsz?

–          Arra, hogy a küzdelmek erősebbé tesznek minket. Megacélosítanak.

–          Simon is ilyesmiről beszélt a barlangban. - emlékeztem vissza.

–          Na, látod. Elképzelhető, hogy az igazán jó dolgok majd csak ezután fognak jönni. De előbb elég érettnek kell lennünk hozzájuk.

–          Igazad van, de jelen pillanatban elég nehéz hinni ebben. - simítottam hátra a homlokomból a zsíros tincseimet, majd hanyatt feküdtem.

–          Vajon Scott-al mi történt? Azóta is eszméletlenül fekszik a bokorban?

–          Sejtelmem sincs. De már nem is érdekel. Egyedül a nagyimban bízhatunk. Ha sikerülne eljutni a laboratóriumba, akkor ott megszabadulhatnánk végre ettől a kegyetlen hordától.

–          A nagyid milyen ember?

–          Lenyűgöző. Nagyon kedves teremtés. Remélem, találkozol vele.

–          Minden esetre most örüljünk annak, hogy legalább mi még itt vagyunk egymásnak. Rosszabbul is alakulhattak volna a dolgok. - biztatott Dane.

Csodáltam őt a hatalmas lelki erejéért. Egészen hihetetlennek tűnt, hogy minden helyzetben képes volt észrevenni a fényt. Nála szebb emberrel aligha találkoztam ezelőtt.

–          Menjünk innen, kérlek. - ültem fel szédelegve. - Nem akarom látni ezt a sok borzalmat.

–          Benne vagyok. De mit tegyünk? Úgy sem jutnánk messzire, és a végén még mi is rákerülnénk arra a nyársra. Azt hiszem, az lenne most a legcélszerűbb, ha megpróbálnánk együtt működni a többiekkel. Úgy értem, hogy nem mondanánk ellent nekik semmiben, csinálják csak, amit akarnak. Ez a leggyorsabb módja annak, hogy viszontláthasd a nagymamádat.

–          Neked menne? - néztem rá kételkedve.

A szavazás alatt bemutatott produkciója elég hangosra sikeredett, és akkor még finoman fogalmaztam. Bőven akadt benne indulat, amit ez idáig elfojtott magában, most viszont keményen a felszínre tört.

–          Érted bármit megteszek, Rosie. Nem fogom hagyni, hogy neked is bajod essen. Elég volt a halálból.

–          Köszönöm, ez igazán kedves tőled. Bízzunk benne, hogy minden simán fog menni.

–          Tudom, hogy így lesz. - mosolygott derűsen.

–          Annak idején volt egy álmom. De már nem valószínű, hogy valaha is meg fog valósulni. – merengtem el én is, csak éppen a múlton.

–          Miről álmodtál?

–          Amikor még egészen kicsi voltam, talán hat éves lehettem, a mamám mindig felolvasott nekem az emlékirataiból. Ez egy kézzel írott naplót takart, amibe minden este följegyezte az aznap történt eseményeket, és gyakorta fényképeket is csatolt melléjük a kalandjairól. Fiatalon nagyon emlékeztetett rám. Ő is vörös hajú és nyughatatlan volt, amolyan minden lében kanál.

–          Téged nem kell bemutatni. – kacagott Dane. – Habár én szórakoztatónak talállak. Úgyis annyit unatkoztam az elmúlt években, végre valaki felkavarta kicsit az állóvizet. Egyébként mi állt abban a naplóban, ami ennyire megragadt benned?

–          Az a világ még egészen más volt, Dane. – folytattam hevesen. - El sem tudnád képzelni. Akkoriban ugyanis nem volt ennyi háború, éhínség és nyomor, békében éltek egymással az emberek, legalábbis többségében. A Föld egy csodálatos bolygó volt, nem olyan, mint most. Nem árasztott el mindent a füst és a korom, a szeméthegyekről már nem is beszélve. Gondtalanul élte mindenki az életét, és nem kellett attól tartaniuk, hogy bármelyik pillanatban agyonlőhetik vagy kirabolhatják őket az utcán. Azt hiszem, a félelemnél nem létezik ádázabb ellenség.

–          Ezt hogy érted?

–          Úgy, hogy ez nem élet, ami jelenleg körülöttünk folyik. Én szabad akartam lenni. Teljesen szabad.

–          Én mindig arra vágytam, hogy egyszer találjak valakit, aki elfogad engem, és aztán együtt vásárolgatunk majd a plázákban, közösen filmezünk, főzünk. Lássuk be, erre sincsen valami sok esély. – bámulta az eget kitartóan Dane.

Nosztalgiázásunkat Scott mérges kiabálása szakította félbe. Előtántorgott a bokrok közül, a feje búbján egy méretes púppal, vérben forgó szemekkel.

-           Szóval így kell bánni azokkal, akik etetnek titeket, szállást adnak nektek, és még csak meg sem bilincselnek? Azt gondoltátok, hogy megmenthetitek a szegény kis ártatlan Emmát? – gúnyolt ki minket különféle grimaszokat vágva. – Most majd megtanuljátok, hogy mi jár a lázadásért! Nincs több kegyelem.

Dane-el riadtan néztünk össze. Valószínűleg neki is az járt a fejében, hogy hihetetlenül őrült ötlet volt úgy dönteni, hogy itt maradunk, és még csak meg sem próbálunk megszökni.

-           Velem jöttök, és nincs több ellenkezés, hacsak nem akartok még egy kis olajat a tűzre! – ráncigált föl bennünket a homokból, majd ismét megkötözte a kezeinket.

-           Mit akarsz tenni? – kérdezte Dane rémülten, de mégis határozottan.

-           Azt majd meglátjátok! – vigyorgott önelégülten Scott, miközben a barlang háta mögött húzódó rengeteg felé vonszolt bennünket.

-           Hol vannak a többiek? – forgolódtam bőszen a bandatagokat keresve.

-           Ott várnak ránk az erdőben. Ismét ülésezünk, de ezúttal ti lesztek a középpontban.

-           Hogyhogy mi?

-           Elég a fecsegésből! – fogta be a számat Scott zabosan. – Senki sem tanított meg rá, hogy mikor kell hallgatni?

Egyikünk sem fordult hátra megnézni, hogy vajon Gary mit csinálhatott ebben a pillanatban Emmával. Dane lehajtott fejjel, megadóan bandukolt az oldalamon, talán már minden reményét elvesztette. Abbahagyta a harciaskodást és a kíváncsiskodást, csupán túl akart rajta lenni minél hamarabb, bármi is várt rá ezek után. Én pedig jobbnak láttam, ha megkímélem magamat az embertelen gyilkosság részleteitől, és Scott-al sem lett volna valami szerencsés még egyszer összetűzésbe keveredni.

Rövidesen elértük az erdő szélét, majd behatoltunk a magas, nyúlánk fák közé. Nem sok levél maradt rajtuk, és azok is vészesen elsárgult állapotban kókadoztak. Az állandó meleg és a szárazság nem csak az embereket érte utol. Ugyanakkor az előző esti vihar után keletkező pára meglehetősen jó hatással volt a természetre. Itt-ott elszórtan még szolid madárcsicsergést is hallani véltem.

Beljebb haladva hamarosan elérkeztünk egy ragyogó tisztáshoz. A szűrt napfény aranyszínűre festette a kiégett pázsitot. A rét közepén kör alakban helyezkedtek el a bandatagok, immáron Simon nélkül. Közöttük egy hatalmas bográcsban éppen ínycsiklandozó ebéd főtt a tűz lángjai felett.  Átbújtunk néhány szúrós gally alatt, majd mi is csatlakoztunk a társasághoz. Úgy tűnt, mintha Scott elfeledkezett volna az imént történtekről, mivel egyetlen szóval sem említette a többieknek, ami a tónál lezajlott. Én azonban csapdát sejtettem a dolog mögött, ami egy pillanatra sem hagyott nyugodni. Vajon váratlanul akart volna lecsapni ránk?

• Gyere, ülj ide közénk! – invitált Mary kedvesen a női brigádhoz.

Kibogozta a csuklómat szorító köteleket, majd intett, hogy nyugodtan foglaljak helyet. A jobb oldalamon Kyra guggolt a fűben, közvetlenül mellette pedig Heidi tépkedte a sárgásbarna gyepszőnyeget. Velük szemben a férfiak a bográcsnál szorgoskodtak, bár láthatóan Gary értett csak igazán a főzéshez. Profi szakács módjára szórta bele az ételbe egymás után a fűszereket, közben pár percenként megkóstolta a levét.

• Isteni lesz! – formált egy karikát a hüvelyk- és a mutatóujjával Paulnak.

A főnök elégedetten bólogatott, majd felbontott egy csomag konzerv kukoricát köret gyanánt. Scott eloldozta Dane-t, azután a földre lökte, és fél füllel sikerült elcsípnem, ahogyan azt mondta neki, hogy itt még nincs vége, csak várjuk ki a végét. Majd végigsimított a bajszán, és bazsalyogva odament segíteni a főnöknek. Dane rosszat sejtve pislogott felém, amitől én sem éreztem magamat különbül.

• Nagyon elsápadtál! Minden rendben? – tapogatta meg a homlokomat Mary, kizökkentve ezzel a környezetem némán pásztázásából.
• Persze! – próbáltam magamra erőltetni egy vigyort, holott legszívesebben azonnal felpattantam volna, hogy örökre magam mögött hagyjam ezt a kíméletlen bagázst.
• Nem kell félned tőlünk. – biztatott szelíden mosolyogva.

Elbűvölő viselkedése azonban olyannak hatott, mintha csak álcázta volna magát annak érdekében, hogy mások bizalmába férkőzhessen.

• Vettem észre. – mormoltam magam elé alig hallhatóan, majd felhúztam a lábaimat törökülésbe.
• Ugyan már, Mary! Mi ez a szentbeszéd? – vágott bele a szavaiba Heidi indulatosan. – Mocskos világban élünk, és csak saját magunkra számíthatunk. Ki tudja, mit hoz a holnap? Talán pont ő lesz a következő áldozat.

A tekintete megvetést és gyűlöletet sugárzott irántam, bizonyára nem szívlelte az idegen betolakodókat. Az unszimpátia kölcsönös volt.

• Ne légy ilyen epés, Heidi! Rosie csak egy bajba jutott kislány, aki szeretne ismét találkozni a barátaival.
• Csak amiatt hagytam eddig békén, mert még sok pénzt hozhat nekünk.
• Te féltékeny vagy! – nevetett föl Kyra, miközben rámutatott Heidi-re.
• Én? Viccelsz? – háborodott fel dühösen, de az arcán megjelenő rózsaszínes pír mindent elárult.
• Nem tetszik neked, hogy Scott nem veled foglalkozik. – cukkolta őt tovább Kyra.
• Nyugalom, lányok! A lényeg az, hogy barátságosabbnak kéne lennetek Rosie-val. – karolta át finoman a vállamat.
• Szedjetek még rőzsét! – utasította Paul a férfiakat, megzavarva ezzel a kínos beszélgetésünket. – Eredj, Dane, te vagy a legfürgébb!

Mielőtt vonakodva elindult volna ágakat keresni, még hátulról a fülembe súgott valamit:

• Óvakodj a kígyótól! – biccentett Mary felé nyomatékosan.
• Mire gondolsz? – fordultam hátra értetlenül.
• Majd később kifejtem! – pillantott a mostohaapja felé, aki összehúzott szemöldökkel fürkészett bennünket.
• Rendben…
• Most jobb, ha megyek. – veregette meg a hátamat, azzal tempósan nekilódult az ösvénynek, ami az erdő mélyébe vezetett.

Talán ostoba gondolat volt, de átfutott a fejemen, hogy mi lesz velem akkor, ha Dane úgy dönt, hogy nem jön vissza többé. Elvégre, teljesen egyedül, őrizet nélkül küldték őt el fát gyűjteni. Ennyire bíztak volna a hűségében? Vajon a kígyóval kire utalhatott? Mary-re? Valóban nem látszott túl őszintének, még sem feltételeztem róla, hogy rossz szándékkal adta volna elő a színjátékát. Csupán élni akart, ahogyan itt mindenki más is.

• Mi lesz az ebéd? – kérdeztem habozva a lánycsapat tagjaitól.

Az eleinte kellemesnek tűnő illatok ugyanis átcsaptak valami másba. Orrfacsaróan erős aroma áradt a fazékból, ami igencsak idegennek hatott számomra.

• Meglepetés. – szólalt meg Mary mézesmázos hangon. – Még mi sem tudjuk.
• Nagy kapás volt, ennyi biztos. – fűzte hozzá Heidi durcásan.

Annak ellenére, hogy az imént még semmi bajom nem volt, kezdtem rosszul érezni magamat. Furcsállottam ezt a bizarr helyzetet, amelyben senki sem tudott semmit, mégis annyira természetesen viselkedtek, mintha csak egy könnyed uzsonnás délutánra gyűltek volna össze. 

• Mesélj inkább magadról, Rosie. – próbált szóra bírni Kyra. – Honnan jöttél?

Érdeklődése meglepett, ugyanakkor jól esett végre valami másra gondolni, és nem csak a lehangoló jelenen töprengeni.

• Hogy őszinte legyek, már magam sem tudom, hogy hol volt a jobb. Itt veletek, vagy otthon. Mivel mindkettő csak a nélkülözésről szól. – sóhajtottam fel fásultan. A gyomromat napok óta mardosta az éhség, rendes tisztálkodásra sem volt lehetőségem, és még mások nyomorának is a szemtanúja lehettem. – Ugyanakkor még él bennem a remény, hogy egy nap majd minden máshogy lesz.

A jövőbeni találkozást a nagyimmal szándékosan nem említettem meg, mert ők nem szerepeltek ebben a képben. A terveimben az élt, hogy George majd elintézi őket, mi pedig biztonságban hazajutunk. Cory-ról és Chuck-ról viszont lassanként kezdtem lemondani. Ha napok elteltével sem bukkantak fel a közelünkben, az bizonyosan azt jelentette, hogy már régen lemondtak a keresésemről.

• Ahhoz előbb nem ártana a megfelelő emberekkel szövetkezned. – szúrt közbe egy halk megjegyzést Heidi, miközben továbbra is a száraz fűcsomókkal játszadozott.
• Miért? – kaptam fel egyből a fejemet kíváncsian.
• Mert az a srác, akivel összeálltál, mindenre képes, csak arra nem, hogy elhozza neked a kis békédet. – kuncogott magában. – Olyan átlátszó pedig.
• Te ismered őt? – néztem rá döbbenten.
• Személyesen nem, de Scott sokat mesélt róla. Az elmúlt években gyakran szerepelt a hírekben.
• Miféle hírekben?

Egyre nyugtalanabbul faggattam Heidit, miközben az ujjaimat tördeltem. A ropogás elterelte kissé a figyelmemet a háborgó gondolataimról.

• Chuck-nak hívják, igaz? Chuck Bellis.
• A vezetéknevét nem mondta meg. Mit tudsz még?
• Tipikus története van. Elváltak a szülei, és mivel az anyja beteg volt, így az apjánál maradt, aki lecsúszott alkoholista lett. Az éjjeli huligánoknak azonban nem szokott jó sora lenni, rövidesen le is csukták 5 évre. Részegen agyonvert egy férfit a kocsmában egy boros üveggel, amivel maradandó sérüléseket okozott. Scott beszélgetett vele néha, amikor még viszonylag józan pillanatában kapta el, innen ismeri a sztorit.
• De hogy kapcsolódik ide Chuck?
• Van köztetek valami, igaz? – méregetett vigyorogva. – Úgy, hogy Randy-nek a fia sem lett különb semmivel. Már többször is összetűzésbe keveredett a rendőrséggel.
• Mondjuk ez azért viszonylag gyakori a korosztályomnál, különösen, akikre senki sem figyel oda.
• Van még valami.
• Micsoda?
• Ha csak nem akarod, hogy porig romboljam az álomvilágodat, inkább ne kérdezősködj annyit. – igazította meg a szétzilálódott lófarkát.
• Tudni akarom. Nem számít, miről van szó. – néztem határozottan az éjsötét szemeibe.
• Jól van. Az a helyzet, hogy Chuck-ról furcsa legendák keringenek. A faluban sokan tartottak tőle, így inkább elkerülték őt. Ugyanis egy kicsit… mániákus.
• Mániákus? Ez alatt mit értesz?
• Ittasan nem foglalkozik semmivel és senkivel. Szinte minden éjjel felszed valami kiscsajt, de nem azért, amire gondolsz. Hanem mert mintákat gyűjt.
• Milyen mintákat? – kérdeztem borzongva, miközben egyre jobban felidegesítettem magamat azon, hogy Heidi-ből mindent harapófogóval kellett kihúzni.
• Bedrogozza őket, aztán levágja a hajukat. Értelemszerűen a hosszú hajú lányok a kedvencei. Hogy mit csinál ezután a copfjukkal, arról fogalmam sincs. Ez sem bizonyított, de már több olyan lányra is rábukkantak a közelmúltban, akik gyakorlatilag kopaszon tértek magukhoz, és bár nem emlékeztek semmire, de Chuck arcát felismerték a kihallgatáskor.
• Ezt nem tudom elhinni róla. Annyira normálisnak látszott. – fagytam te teljesen, majd igyekeztem összerakni a fejemben a kirakós darabjait.

Már az összetalálkozásunk pillanatában is gyanúsnak találtam, vajon honnan szerezte a pisztolyát, ennek ellenére elhittem neki, hogy egy megégett hullának a kezéből tépte ki. Úgy tűnt, hogy ez csak egy rögtönzött hazugság volt. Arra a kérdésre sem felelt tisztán, hogy miért indult útnak, rabolni vagy keresett valakit? Amikor pedig a történetéről kérdeztem őt, hirtelen elterelte a szót a küldetésünkre, mondván, nem érünk rá ilyesmire. Korábban is gondolhattam volna arra, hogy valami nincs rendben körülötte, de elvakítottak az érzelmeim. Tipikus.

• Látom, nem esett jól hallani az igazságot. – figyelte Heidi a reakcióimat.
• Egyszerűen túl bizarrul hangzik. Miért lenne szüksége valakinek levágott hajra?
• Mondjuk, mert beteg? Én manapság már nem lepődök meg semmin. – legyintett a kézfejével.
• Ennek akkor is utána kéne járni előbb.
• Ha beléjük botlunk az úton, ez elkerülhetetlenül meg fog történni.

Időközben megérkezett Dane, egy nagy halom faágat szorongatva, amitől menten hatalmas kő esett le a szívemről. Nem hagyott engem cserben. Futólag rám mosolygott, majd odacipelte a kupacot a bográcshoz, és a fazék alatt lobogó tűzbe szórta a szúrós gallyakat. A lángok feljebb csaptak, Dane pedig rémülten hátrahőkölt. Gary továbbra is a saját főztjét kavargatta, Paul és Scott fatányérokat szedett elő egy vászonszatyorból. Lassan minden készen állt az ebédhez.

• Gyertek közelebb, lányok! – utasított minket a főnök a terítés közepette.

Miután mindnyájan az étkészlet köré gyűltünk, Gary mindenki tányérjára szedett egy adagot a pörköltből. Látványra marhahúshoz hasonlított leginkább, de kizárt dolognak tartottam, hogy sebtében lőttek egy tehenet az erdő közepén.

• Kóstoljátok meg! Szerintem isteni! – falatozott Gary a tűz mellett kuporogva.

Valamiért ódzkodtam kissé tőle, mivel nem ismertem, hogy miből készült.

• Hajrá, Rosie! – bátorított Mary is.

Végül megfogtam a villámat, rászúrtam egy darab húst, majd nagy nehezen a számba vettem. Az íze olyan volt, mint a sertésé, de édeskésebb aromájú. Egész finomnak találtam.

Pár percnyi néma eszegetés után Dane tátogására lettem figyelmes, aztán hátra mutatott a banda holmijai mögé, egy véres deszkalapra. Mivel árnyékban feküdt, nem sokat láttam belőle. De ahogyan egyre jobban meresztettem a szememet, kiszúrtam egy gömbölyű formát. Rátapadt a mócsing, és tartozott hozzá egy hosszúkás törzs is. „Az állatok nem így néznek ki.” – futott át váratlanul az agyamon a felismerés. Alaposabban szemügyre véve a holttestnek a részeit, egy szétboncolt és megcsonkított ember körvonalai rajzolódtak ki előttem.

Emma feküdt azon a deszkán.

A 8. fejezet. :)

8.

Dane vélhetően jobbnak látta, ha köntörfalazás helyett inkább elárulja az igazat.

• Rosie megsérült a tóban, megcsípte egy medúza. Ezért kerestem neki gyógyszert, és bekötöttem a sebét.

Simon gyanakodva ráncolta össze a homlokát. Megesküdtem volna, hogy egyetlen szavát sem hitte el.

• Mégis mióta értesz te az ilyesmihez? Csak nem Emmánál jártatok?
• .. Olvastam valahol régebben, hogy a sós víz jó a medúzacsípésre, így kerestem pár üveggel. - hazudott Dane olyan könnyedén, hogy még egy színész is megirigyelte volna a tehetségét.
• Érdekes. - tekergette Simon nyugtalanul a kezében lévő kötelet. - Azért majd szólok Paulnak, hogy tartsa rajtatok a szemét.
• Apát ne keverd ebbe bele! - háborodott fel Dane. - Az én dolgom, hogy mit teszek Rosie-val. Különben is, élve akarjátok őt, nem? Máshogy soha nem találjátok meg a barátait.
• Nagyon indulatos vagy mostanság, kölyök. Nem tudom, mi folyik itt, de biztosak lehettek benne, hogy innen egyikőtök sem szabadul el élve, ezt garantálom. - azzal megindult felém, erőszakkal kiemelt Dane karjából, majd megkötözte a kezeimet.

 Dane úgy tett, mintha a legkevésbé sem érdekelte volna, hogy mi lesz velem. Dühösen összeszorította a száját, és keresztbe font karral, szó nélkül figyelte az eseményeket.

• Na ezt már szeretem! - öklözött bele a vállába Simon. - Most pedig indulj a szobádba, majd én őrzöm Rosie celláját. Reggelinél találkozunk.
• Ezt még megkeserülöd. - sziszegte Dane a fogai közt alig hallhatóan.
• Erről jut eszembe. Add csak ide a kulcsaidat! - fordult vissza menet közben Simon. - Nálam nagyobb biztonságban lesznek.
• Nee! - kiáltottam fel tehetetlenül.

Ha még a kulcsainkat is elkobozták volna tőlünk, végképp semmi reményünk nem maradt volna, hogy valaha is megszökünk innen.

• Mit mondtál? - nézett rám Simon elkerekedett szemekkel.

Már késő volt visszaszívni. Lelepleződtünk. Dane arca még a szokásosnál is fehérebbnek hatott, amikor meghallotta a jajveszékelésemet. Nem ebben egyeztünk meg, de nem voltam felkészülve a váratlan helyzetekre, és arra, hogy valaki sorozatosan keresztbe akar tenni nekünk.

• Rosie kicsit szokatlanul viselkedik ma, ez a méreg hatása. - próbálta Dane menteni a menthetőt.
• Szokatlanul? Na ide figyelj, kisapám, elég volt ebből a cirkuszból. Holnap reggel elhagyjuk a tábort, és mindenki velünk tart, ha van fegyvere, ha nincs. Az sem érdekel, hány gyilkos medúza lézeng a parton, mivel ez is csak a szép kis mesédnek a kitalációja. Elteszed magadat most azonnal, és többet meg ne lássalak titeket társalogni, különben veled is végzünk. Paul nem az a szívbajos fajta. Amúgy is csak egy kolonc vagy a nyakán.

Dane fájdalmas ábrázattal tűrte, ahogy Simon porig alázta őt. Látszólag szíves örömest visszavágott volna valami bántó megjegyzéssel, mégsem tette. Talán félt a következményektől, de én inkább úgy vettem észre, hogy a könnyeivel küszködött. Borzasztóan nehezemre esett, hogy ne mondjak neki valami biztatót, azonban hallgatnom kellett.

• Na mi az, megkukultál? Tudod, hogy csak ugratlak! Ettől függetlenül tényleg nagyon megbánjátok, hogy ha mesterkedtek valamiben! - viccelte el az iménti fenyegetését Simon.
• Inkább megyek. - szólalt meg fagyosan Dane, majd sarkon fordult, és összetörve elviharzott a szobájába.
• Hogy lehetsz ilyen kegyetlen?! - bukott ki belőlem önkéntelenül is egy szemrehányó kérdés.
• Mert én ilyen vagyok. Ne akarj megfejteni, oké? - válaszolta Simon, majd óriás léptekkel megindult velem a cellám felé. - Ma este Mary-nél alszol. Majd ő beszél a fejeddel, és rájössz végre, hogy hol van a helyed.

Mary-t már említette Dane, a mostohaapja az ő bájainak köszönhetően lépett túl a mamáján. Még csak egyszer találkoztam vele, amikor a tábortűznél kihallgattak, de nem volt lehetőségem alaposabban megfigyelni, hogy milyen nő is lehetett az, aki elcsavarta a főnök fejét. Akármennyire is közéjük akart tartozni, ahogyan az Emmától kiderült; a lelkiismeretét bizonyára jó alaposan eltemette magában.

• Remélem, emlékszel még arra a térképre, ami a robotnak a fejében volt. - törte meg az álmosító csendet Simon.
• Az útvonalat nem láttam, csak a címet tudom.
• Az is megteszi. Egyébként nem tudom, feltűnt-e neked, hogy kedvellek téged. Csípem az olyan csajokat, akik ki tudnak állni magukért. Kár, hogy ennyire fiatal vagy.
• Hogy mi?

Meglepetésemben nem futotta ennél többre. Úgy tűnt, hogy ez az éjszaka a váratlan bejelentéseknek szólt. Hátborzongató volt belegondolni, hogy vajon miért váltott át a közelemben mindenki őszinte hangnemre, és miért árulták el nekem a legféltettebb titkaikat. Valóban mágikus hatással rendelkeztem volna, ahogyan már többen is utaltak rá?

• Valószínűleg letaglózott a hír. Csak azért szólogatok be neked, mert nagyon bejössz.
• Bocsáss meg, de az általános iskolások viselkednek így. - értetlenkedtem kissé nyersen fogalmazva.
• Ezzel tisztában vagyok.
• Akkor meg miért vagy ennyire bunkó? Dane sem ezt érdemelte volna. Nem mintha védeni akarnám őt, de azért ez most egy kicsit durva volt.
• Nehéz életem volt. Meg kellett keményednem a harcokhoz. Nem gyengülhetek el senki kedvéért sem, és már amúgy se menne. De azt azért meg kell hagyni, idegesítő egy stílusod van. Nem is értem, minek beszélek neked magamról, semmi közöd a múltamhoz.
• Mert én keresem a választ a miértekre.
• Tőlem távol áll a filozófia. Ebben a világban már úgy sem érdemes agyalni semmin. A túlélésért kell küzdeni. Na de elég is ebből, mindjárt ott vagyunk Mary-nél.

Ezzel le is zárult az igen csak rövid eszmecserénk, majd próbáltam kiverni a fejemből azt a rémképet, miszerint Simon egyik este beront a szobám ajtaján, mint egy megvadult bika, és egyetlen szó nélkül megerőszakol. Még a hideg is kirázott egy pillanatra. Ugyan még csak a harmincas évei közepén járhatott, mégis annyira taszítónak éreztem az egész megjelenését. Vagy csak már túlságosan beivódott az elmémbe Chuck csokibarna tekintete és göndör fürtjei. Képes lettem volna bármit megadni azért, hogy viszontlássam őt. Még saját magamnak is alig ismertem be, hogy fülig belezúgtam.

Romantikus képzelgéseimnek azonban hamar vége szakadt, amikor mindenfajta előzmény nélkül megremegtek a falak.

• Mi volt ez? Földrengés? - kérdeztem Simontól reszketve.
• Megjött a vihar. Máskor is előfordult már ilyesmi. - válaszolta magabiztosan.

A remegés viszont nem maradt abba, hanem egyre erősödött, mígnem fölpillantva észrevettem a mennyezeten egy hajszálvékony repedést.

• .. - figyelmeztettem őt pánikoló hangon. - Nem akarok ünneprontó lenni, de megrepedt a plafon.
• Ugyan, ezek a sziklafalak túl erősek ahhoz, hogy egy kisebb vihar megártson nekik. - legyintett egykedvűen.

Már nem sok híja volt, hogy odaérjünk a cellámhoz, amikor orbitális robajjal beszakadt az alagút. Körülbelül ötven méterre mögöttünk asztal nagyságú kődarabok zuhantak a mélybe egymás után, eltorlaszolva ezzel a főfolyosót. Sáros talaj és kiszáradt gyepréteg is hullott a nyomukban a fenti domboldalról. A repedés pedig egyre terjedt felénk, és kezdett szélesebbé válni.

Úgy érzékeltem a tragikus jelenetet, mintha lassított felvételen keresztül néztem volna végig. A sápadt fények ellenére is tisztán kitudtam venni a sziklatömbök éles formáját, és Simon eltorzult arcát, ahogyan azt üvöltötte nekem, hogy:

• Futás!

A sajgó bokámmal mit sem törődve őrült tempóban rohantunk előrefelé, habár pontosan kiszámítható volt, hogy abba az irányba fog haladni a beomlás, amerre futottunk, de nem volt más választásunk. A kijárat mögöttünk lett volna, azonban a gigászi kövek átmászása már ránézésre is lehetetlen küldetésnek bizonyult.

A halálfélelmem erősebb volt a fájdalomnál, ami már a sípcsontomba is átsugárzott. Rövidesen lehagytam Simont a futásban, és az alagút végén lévő fordulót tűztem ki célomul. Hátrafordultam, hogy gyorsabb iramra ösztökéljem Simont, ám ekkor egy újonnan lepottyanó szikladarab egyenesen a koponyáját találta el. Még három másik omladék is követte az előzőt, amelyek kíméletlenül és végérvényesen maguk alá temették őt.

• Jaj ne! Segítség! - kiabáltam magamból kikelve, majd azon töprengtem, hogy hagyjam-e ott Simon holttestét, vagy menjek vissza hozzá, és próbáljam meg arrébb vonszolni.

Végül amellett döntöttem, hogy igazán megérdemel ennyit, így lélekszakadva odafutottam, és minden erőmmel azon voltam, hogy legördítsem róla a súlyos köveket.

Még soha nem láttam a halált közvetlen közelről. Dermesztőbb volt, mint képzeltem. Simon agya kifolyt a fülén át, arca ragacsossá vált a rátapadt vértől, zöldesbarna szemeivel élettelenül meredt rám. Irdatlanul kemény munkával végül sikerült megszabadítanom őt a vesztét okozó monstrumoktól, majd a hátára fordítottam, és a pólójánál fogva elkezdtem húzni magam után. A sírógörcs kerülgetett a gyomorforgató látványtól, és közben még bőrig is áztam, mivel a vihar továbbra is pusztítva tombolt. Hatalmas szélvihar kerekedett odakint; nem tartottam kizártnak egy tornádó megjelenését.

• Segítség! Segítsen valaki! - igyekeztem túlharsogni az égiháborút.
• Rosie! Mit csinálsz Simonnal? - száguldott oda hozzám Dane, nyomában a mostohaapjával és Gary-vel, a másik biztonsági őrrel.
• - eredtek el a könnyeim.

Habár csak egy vadidegen volt számomra, mégis nagyon megviselt a szörnyű baleset.

• Te jó ég! Mi folyik itt? Gary, vidd ki az udvarra a hullát, Dane, te pedig szólj a többieknek, hogy maradéktalanul hagyják el a barlangot! Mi addig kimenekülünk innen, Rosie biztonsága a legfontosabb. Nála van a kulcs a jövőnkhöz.
• Mi lesz, hogy ha nem érjük el időben a kijáratot? - torpant meg Dane a kanyarban.
• Fogalmam sincs. De ki fogunk jutni innen. - bizonygatta a főnök halovány meggyőződéssel.
• Szeretlek, apa. Még ha valójában nem is vagy az apám.
• Én is szeretlek, fiam. Most viszont lódulj, nincs időnk lelkizni. - azzal megragadta a karomat, és letért velem balra, egy mellékfolyosóra.

Némi lendületes futás után megpillantottam az alagút végén egy aprócska, kör alakú rést, amely éppen akkorára nőtt, hogy egy ember még kényelmesen átbújhasson rajta.

• Az ott a vészkijárat. Te mész elsőnek! - utasított a főnök ellentmondást nem tűrően, majd meglökött hátulról, hogy egyenesen a lyukba essek.

Négykézláb mászva küzdöttem át magamat a repedésen, aztán kimerültem terültem el a hűvös homokon. Az eső már valamivel lágyabban zuhogott, és a szél is kezdett csendesedni. Mögöttem Dane apja is rövidesen kibújt a sziklák közül, de ahelyett, hogy megpihent volna, egyből hangosan kiáltozni kezdett a társainak.

• Gary! Scott! Merre jártok? Mary!

Miután nem kapott választ, a tábortűz maradványai felé vette az irányt, és gondosan átfésülte a terepet, hogy felmérje a keletkezett károkat. Az asztalok romokban hevertek szanaszét, a vihar alaposan megtépázta őket. A fémedények, amikben az ételeiket főzték, túlélték a hurrikánt, a növényeket azonban nem kímélte; gyökerestül kitépett fatörzsek nehezítették a közlekedést. Képtelen voltam feltápászkodni, ámbár tisztában voltam vele, hogy menedéket kellett volna keresnem. A barlang veszélyes üzemmé vált, nem léphettünk be oda többé, ha csak nem a saját kárunkon. A gondolataim közül sehogyan sem akart elpárologni Simon holtteste, és az a vérfagyasztó kép, amint a beomlott hegyoldal örökre kivonja őt az élők sorából. Ez rosszabb volt, mint egy ijesztő horrorfilm. Biztos voltam benne, hogy még hetekig rémálmaim lesznek miatta.

Időközben a többiek is előkerült a kövek mögül, hasonlóan megviselt állapotban. Dane és Emma boldogan összeölelkeztek, Scott a fegyverét csókolgatta nagy hévvel, amiért sikerült kimenekítenie, Mary és a két másik feleség, akiknek még nem tudtam a nevét, pedig a barlangból magukkal cipelt holmikat rakosgatták össze egy kupacba. Velem láthatóan senki nem törődött, amit abban a pillanatban nem is bántam, mivel már közeledett a napfelkelte, és még egy percet sem tudtam aludni az éjjel. Megkönnyebbülten hunytam le a szememet, örülve annak, hogy szerencsésen megúsztam a hegyomlást, és a barátaimnak sem esett komolyabb baja, egy-két karcolást leszámítva. A szemerkélő eső lemosta rólam a sarat és a vért, miközben békés álomba szenderültem.

• Rosie! Rosie, ébredj! - riadtam fel Dane sürgető suttogására pár órával később.

A tábor napfényben úszott, a viharnak már hűlt helye volt. Kitisztult az ég, és itt-ott néhány kósza bárányfelhő is átlebegett rajta. Még nem akartam felkelni. A bunkerban töltött hónapok alatt egyszer sem élvezhettem a ragyogó napsütést, már csak abból kifolyólag sem, hogy a környezetszennyezés miatt állandósult a szmog és a párás köd. Kisepertem az arcomból az összegubancolódott tincseimet, és hagytam, hogy magába szívja a testem a D-vitamint. 

• Rosie, muszáj jönnöd, megbeszélést tartunk, hogy mit kezdjünk magunkkal a továbbiakban, mivel a barlangba nem lenne célszerű ismét visszamenni.
• Nemsokára megyek. Még magamhoz kell térnem. - válaszoltam bágyadtan.
• Enned sem ártana valamit, teljesen ki vagy merülve. Tessék, itt egy csomag ropi. Direkt a te kedvedért megmentettem pár zacskóval.
• Kösz, Dane. Mi lenne velem nélküled? Már rég halott lennék, és a tó fenekén bomladoznék.

Közben feltéptem a ropit, és rögtön a számba is vettem egy szálat. A rátapasztott sókristályok ropogtak a fogaim alatt. Fel se tudtam idézni, mikor ettem utoljára ilyen finomat. A városomban osztogatott száraz zsemle ugyan elég volt ahhoz, hogy ne haljunk éhen, de az étvágyamat sose csillapította teljesen. Minden éjjel süteményekről és sült húsokról álmodtam, és alig vártam, hogy végre ismét beköszöntsenek a békeidők, amikor újból fellendül a kereskedelem és az ipar. Erre azonban még várnom kellett jó pár évet.

Dane letelepedett mellém, és ő is felbontott egy csomag rágcsálnivalót, majd elégedetten figyelte, ahogy eszem.

• Azon megy a vita, hogy mi legyen Simonnal. Gary ragaszkodik hozzá, hogy temessük el, apa viszont nem ért egyet vele.
• Miért nem?
• Mert mindenki éhes, és gyakorlatilag semmi tartalékunk nem maradt. Nem akarja ilyesmivel húzni az időt. Minél előbb indulni akar, hogy hátha majd a laboratórium felé útközben találkozunk az erdőben vadakkal.
• Dane, te tisztában vagy vele, hogy mi folyik itt?

Nem állt szándékomban kikotyogni Emma titkát, most mégis úgy éreztem, itt az ideje, hogy rájöjjön a valóságra.

• Mire gondolsz?

Mielőtt belevágtam volna a kegyetlen igazság ecsetelésébe, előbb felültem, és kényelmesen elhelyezkedtem Dane-nel szemben.

• Arról van szó, hogy neked nem árulnak el mindent, mert meg akarják kímélni a lelkivilágodat.
• Mit nem árulnak el? Ha arra akarsz kilyukadni, hogy esznek emberhúst, azt eddig is pontosan tudtam. Nehezen is emésztettem meg a dolgot, de sajnos életben kell maradnunk valahogy. Bár én sosem kérek belőle, inkább nem vacsorázom semmit. Viszont csakis olyanokat sütnek meg, akik már egyébként is haldokoltak. Ez így talán nem akkora bűn.
• Éppen erről beszélek. Hogy ezt csak elhihetik veled.
• De hiszen láttam, hogy kiket hoztak magukkal a táborba!
• Nem, Dane. Emma elárulta nekem az igazat, amikor elmentél sós vizes palackokat keresni. Azok a lányok, akikre ráuntál, legalábbis a többiek előtt ezt játszottad el, mind ugyanúgy végezték. Nyársra húzva.

Dane kezéből kiesett egy félig megrágott ropi, arcszíne falfehérbe ment át.

• Az nem lehet. - rázta meg a fejét értetlenül.
• Miért hazudnék neked? Emma azt mondta, hogy nemrégiben kihallgatott egy beszélgetést, és akkor tudta meg. Előtte ő sem volt ezzel tisztában.
• Miért nem említette ezt soha? - dühödött be Dane. - Képes lett volna meghagyni abban a tudatban, hogy ezzel senkinek sem ártok?

Ökölbe szorította a tenyerét, és gyilkos pillantásokat küldözgetett Emma felé.

• Ő nem tudja, hogy te... Hogy te más vagy.
• De ez akkor is nagyon aljas húzás volt tőle.
• Mit fogsz most tenni? – kérdeztem tőle, finoman utalva a tőlünk nem messze ülésező bandatagokra is.
• Először is beszélek Emmával. Úgyis éppen ide tart. – biccentett a kislány közeledő alakja felé.

Emmát láthatóan felzaklatták a történtek. Beletúrt piszkosszőke frufrujába, majd összébb húzta magán a köntösét. Vélhetően nem akarta mutogatni a véraláfutásait, amelyek valóban nem nyújtottak túl szép látványt. A szeme félelemtől tükröződött, ami aggasztott egy kissé. A vihar már elvonult, és Simon kivételével épségben kijutottunk a barlangból is. Valami biztosan történt, amiről mi még nem szereztünk tudomást Dane-nel.

• Azért jövök, hogy szóljak nektek, hogy gyertek szavazni. Különben sem kéne együtt mutatkoznotok. Nem ebben állapodtunk meg? – húzta föl a szemöldökét rosszallóan.
• Közben megváltozott a helyzet. Simon azt mondta, amikor még élt, hogy tetszem neki. Ez pedig azt jelenti, hogy van esély arra, hogy akár a többiek is megkedveljenek, amit tanácsos lenne kihasználni. A laboratórium még messze van innen. Cory szerint 1-2 hét alatt lehet csak megtenni az utat, már ha minden jól megy, és nem vesztegetjük semmivel az időt. De ez ennyi ember esetén ki van zárva. Jó, ha egy hónap alatt odaérünk. Addig pedig nem ártana beilleszkednem közétek. Te javasoltad ezt nekem, amikor elkaptak.
• Ebben igazad van. Csak félek, hogy le fogunk bukni.
• Úgyis módosításra szorul majd a tervünk, mivel tovább megyünk innen. Apropó, miről kell szavaznunk?
• Sajnálnom, srácok, de nem mondhatok semmit. Ők akarják közölni veletek.
• Csipkedjétek már magatokat, nem érünk rá egész nap! – ordított oda nekünk Scott ingerülten.
• Gyerünk! – pattant fel a földről Dane, majd nekem is segített talpra állni.

A bokámnak nem tett jót az éjszakai félmaraton, minta most még jobban be lett volna dagadva, mint előző este. Megtámaszkodtam Dane vállán, majd lassan arrébb bicegtünk.

• Na végre! Mi tartott eddig? – hőbörgött Scott felpaprikázva.

Pocsék hangulatban ébredhetett, mivel már ropogtatás közben is elhallatszott felénk, ahogyan nagy hanggal zsörtölődött.

• Emma, veled még később számolok! – nézett rá Dane szúrós tekintettel.
• Miért? – kérdezett vissza zavarodottan.

Válaszra azonban már nem jutott idő, mivel odaértünk egy terebélyes fának a megsárgult lombjai alatt tanyázó csapathoz. Minthogy a faasztalok az éjjel teljesen megrongálódtak, így választás híján a homokban kuporodtak le. A főnök ült középen, a bal oldalán Scott terpeszkedett el, jobbra tőle pedig Gary villantotta meg a hatalmas izmait kivágott trikójában. Velük szemben foglalt helyet Mary és a többiek, mi pedig a két tábor között helyezkedtünk el, hogy mindenki beleessen a látóterünkbe.

• Most, hogy itt vagytok, ideje nekikezdeni a szavazásnak. Rosie és Dane, ti kimaradtatok az előzményekből. Azt vitattuk meg az imént, hogy mi legyen a sorsa Simon-nak, de nem sikerült egyezségre jutnunk. – fogott bele a mondandójába a főnök. – Simon ugyanis meghalt. Nincs többé velünk. Sajnálatos eset, különösképp azért, mert soha nem fordult még elő ilyen mértékű baleset, mióta összeverődtünk. Nem akarok neveket mondani, de mind tudjuk, hogy ki forgatta fel az itteni életünket. – célzott rám szarkasztikusan.

Megsemmisülve hajtottam le a fejemet. Habár nem én tehettem róla, hogy beszakadt az alagút, mégis volt némi közöm a halálesethez. Ha nem kezdek el titokban szervezkedni Dane-nel, hanem csak egyetlen egyszer végre bezárom a számat és nyugton maradok, talán mindez nem történt volna meg.

• De a lényeg még csak most jön. A viharban gyakorlatilag mindenünk odaveszett. Most kezdhetünk elölről építkezni és faragni, és fát gyűjteni, hogy ne fagyjunk meg éjszakánként. Ehhez viszont energiára is szükségünk van, ám szinte az összes élelmünk elfogyott már. Halászgathatunk a tóból, de macerás műveletet jelent, mivel nem rendelkezünk csónakkal sem, ráadásul az itteni halak meglehetősen aprók. A környéken állatokkal is csak elvétve találkozunk mostanában, azaz már a vadászat sem jöhet szóba. Ugyanakkor van nekünk egy holttestünk, erről nem szabad megfeledkezni.
• Simont nem esszük meg! – csattant fel Gary azonnal. – Ő a társam volt, és egyben a barátom is.
• Tudom, Gary. De ki vagyunk szolgáltatva a természet törvényeinek, és csak úgy maradhatunk talpon, ha folyamatosan változtatunk a szokásainkon, annak megfelelően, hogy milyen környezetbe csöppenünk éppen. Ne gondold, hogy nekem vagy bárkinek olyan könnyen megy ez az egész, viszont én szeretném élve kihúzni, ameddig csak lehet. Nincs más választásunk. Mire legközelebb ételhez jutunk, lehet, hogy egy hét is eltelik. Márpedig pár csomag keksszel nem tudunk jól lakni. Felfoghatjuk úgy is, hogy szerencsésen alakultak a dolgok, mivel így nem kell megölni valakit közülünk.

Elborzadva hallgattam a főnök beszédét, és alig bírtam megállni, hogy ne szóljak közbe valamit. Tényleg ennyire elkorcsosult volna a világ, hogy már a halottaknak sem adják meg az illő végtisztességet?

• Kell lennie más megoldásnak is. – szólt bele a vitába az egyik feleség. – Ilyen helyzetbe még nem kerültünk, hogy egymást együk meg. Ez azért nem ugyanaz, mintha egy vadidegenről volna szó. Simonnal én is jóban voltam. Ugyan nem volt egy észlény, de bírtam a poénjait. Szerintem mindenki egyetért azzal, hogy nem őt kellene feláldoznunk.

Kényszeresen csavargatta sötétbarna copfját, miközben megerősítésre várt a többi feleségtől. Rettentően mély hangjával és vad pillantásával tökéletesen beillett a férfiak közé. Vörös színű, ujjatlan topját megkötötte a derekánál, testét mindenütt kisebb-nagyobb tetoválások borították.

• Ha nem őt, akkor kit? – fűzte tovább a gondolatmenetét Mary. – Jelenleg mindenkire szükségünk van.

Korábban nem tűnt fel a bal orcáját elcsúfító, mély vágásnyom. Bizonyára keveredett már közelharcba az elmúlt évek során. De hihetetlen szépsége még a sebhelye ellenére is lenyűgözött. Derékig érő, majdhogynem fekete hajzuhataga tökéletesen kiemelte porcelánbőrét és tengerzöld szemeit. Kecses alakjával úgy festett, akár egy híres szupermodell.

• Nem vagyok olyan biztos benne, hogy mindenkinek nagy hasznát vesszük. – jegyezte meg Scott töprengve, majd megigazította a bajszát. - Azt hiszem, a szexet tudnánk nélkülözni egy darabig.

Hirtelenjében néma csend lett, és minden tekintet a reszkető Emmára szegeződött. Ahogy tudatosult benne, hogy ő lesz a következő áldozat, szemei megteltek könnyekkel, és esdekelve pillantott rám, hogy mondjak valamit a védelmében.

• Nem! – kiabált bele a némaságba Dane. – Miért nem tudunk egyszerűen csak útra kelni végre? Valamit majd úgyis találunk menet közben, mást nem színes bogyókat.
• Nem ismerjük, melyik növény mérgező, és melyik nem. Ez túl kockázatos. – intette le őt az apja.
• De Emma igen. Ő látta el Rosie bokáját is, miután megcsípte egy medúza.

Ezen a kijelentésen mindenki elgondolkodott egy percre, majd végül Gary törte meg a hallgatást.

• Azt hiszem, szavazzunk.
• Rendben van, kezdem a sort. Én Scottnak adok igazat. Simont én is kedveltem, az istenit! – csapott az öklével a homokba a főnök.
• Én is egyetértek Scott-al. – bólogatott elismerően Gary. - Mary, te jössz.
• Nehéz a döntés. – törte a fejét aktívan. - Talán mégis csak az a legjobb megoldás, ha Emmára kerül most a sor, elvégre, nem ez lenne az első ilyen eset. Heidi, te mit gondolsz? – adta tovább a stafétabotot a televarrt bőrű feleségnek.
• Nekem rögtön ő volt az első gondolatom. Túl gyenge a csapatunkba, és túl fiatal is. Semmi értelme magunkkal cipelni ilyen szuperérzékeny leánykákat. Ha bármi történik velünk az úton, úgy sem éli túl.

Egyre biztosabbá vált előttem, hogy Heidi és Scott egy pár alkotott. Egy átkozottul gonosz nő, és egy rosszindulatú, gunyoros férfi bizonyára szuperül kijött egymással.

• Gary, drágám, én nem szorgalmazom az ötletet, természetesen Simon megevését sem, de ha minden áron ragaszkodsz hozzá, akkor melléd állok. Ezen ne múljon. – folytatta a szavazást a harmadik feleség.

Ő volt a leggyengébb a bandában, amolyan tipikus behódoló fajta. Mindig azt tette, amit mondtak neki, sosem ellenkezett senkivel. Bár erről még nem bizonyosodtam meg, hogy valóban így volt-e, de a megérzéseim korábban sem hagytak cserben.

Aranybarna, hullámos loknijai lágyan omlottak a vállára, gömbölyded testalkatát viszont furcsállottam, hiszen nem terülj, terülj asztalkámról szólt a vadorzás.

• Számítottam is rád, Kyra. – küldött egy röpke csókot a levegőbe Gary. - Már csak a foglyok vannak hátra, de az ő véleményük úgyis egyértelmű.

Itt volt a kiváló lehetőség, hogy felszólaljak, mégsem jött ki egy hang sem a torkomon. Csak szótlanul meredtem magam elé, miközben Emma könyörögve kérte, hogy mentsem meg őt valahogyan.

• Rosie! – tört el nála a mécses. – Miért csinálod ezt velem?
• Azt hiszem, sokkot kapott. – jelentette be Dane az állapotomat, majd meglóbálta előttem párszor a tenyerét.

Érzékeltem ugyan, hogy mi történik körülöttem, de nem éreztem magamban elég erőt ahhoz, hogy reagáljak is rá.

• Ehhez most nincsen türelmem. – akadt ki nyűgösen a főnök. – Gary, te kötözd meg Emmát, majd kábítsd el, és cipeld a farakáshoz. A többit már tudod. Scott, te pedig vidd a foglyokat egy távolabbi helyre. Nem akarom, hogy lássák.
• Gyűlöllek apa! – ordítozott Dane tehetetlenül, mialatt Scott hátrakötözte a kezeit.
• Fiam, ezt most meg kell tennünk. Különben mindannyian elpusztulunk.
• Nem érdekel! Bárcsak anya még élne, leköpne téged az undortól, az biztos!
• De nincs itt. – remegett meg a hangja Paulnak egy pillanatra.

A soron következő én voltam. Scott engem is gond nélkül megkötözött, képtelen voltam ellenkezni vele. Mintha az egész testem megfagyott volna, mozdulni sem bírtam, sem gondolkodni.

• Menjetek a tóhoz, és ha szökni próbálnának, mártsd bele a fejüket a vízbe! – utasította Gary Scott-ot, majd megragadta Emmát, aki szüntelenül csak zokogott, és elrángatta őt a terjedelmes zsákokba gyömöszölt holmijuk felé.

Scottnak nem kellett kétszer szólni, egyből engedelmesen megindult velünk a domboldal irányába. Dane kezelhetetlenül viselkedett, rúgkapált és üvöltözött. Egyszer sem láttam még ilyennek ezelőtt. Azt gondoltam, hogy egy csendes, visszafogott fiú, aki bármit eltűr, de kellemesen csalódtam benne. Ettől függetlenül Chuck-ot nem tudta volna helyettesíteni, ahogyan senki más sem. A gondolataim kezdtek feléledni, ahogyan eszembe jutott, mikor gyengéden megérintette a karomat. Hiányoltam azt a tüzet és melegséget, amit akkor éreztem. Várjunk csak, tűz! Hiszen Emma veszélyben van, és mi meg sem próbálunk tenni ellene!

Lopva Dane felé pillantottam, és az arcom felét eltakaró hajam fedezékében eltátogtam neki a rögtönzött tervemet. Úgy tűnt, hogy megértette, mivel három másodperc múlva egyszerre fordultunk meg és rúgtuk gyomorszájon teljes erőből Scott-ot. Váratlanul érte az ütés, főként, hogy az ágyékát sem kíméltük. Elkínzott ábrázattal kapott a hasa felé, majd összegörnyedve térdre rogyott. Mi pedig kihasználva a lehetőséget, mint a villám, futni kezdtünk a bokrok felé, hogy némi előnyre szert tehessünk, közben megállás nélkül azon fáradoztunk, hogy kibogozzuk magunkat a kötelek fogságából. Pár percnyi küzdelem után sikerrel is jártunk, majd elrejtőztünk a még zölden megmaradt cserjék sűrűjében. Lélegzetvisszafojtva hallgatóztunk, hogy vajon Scott merre járhatott, mivel bizonyosan a keresésünkre indult. Pánikszerűen tapasztottam a számra a kezemet, hogy valahogyan elcsendesítsem a zihálásomat, Dane pedig igyekezett minél kisebb testhelyzetbe összekuporodni, hogy lefaragjon némileg a magasságából.

• Tudom, hogy itt bujkáltok valahol! – közeledett felénk Scott higgadtan, mintha éppen a prédáját próbálta volna előcsalogatni.

Behunytam a szememet, és imádkozásba fogtam, hogy csak forduljon le a másik irányba. Dane azonban nem koncentrált eléggé, mivel véletlenül rálépett egy vaskos gallyra, ami hangosan megreccsent a talpa alatt. Tágra nyílt tekintettel nézett rám, még nálam is jobban megijedt.

• Amatőrök vagytok, drágaságaim. – nevette el magát Scott, majd becsörtetett a bokrok közé, és már csupán néhány méter választott el tőle minket.

 Ekkor hirtelen támadt egy ötletem. Arrébb kúsztam, hogy kibányásszak egy kidőlt fatörzset egy aprócska gödörből. Nem volt ugyan nagy, a teljes fának körülbelül az egynegyede lehetett, de arra tökéletesen megfelelt, hogy leüssük vele Scott-ot. Szorosan rámarkoltam, majd Dane is besegített, és együttes erővel felemeltük, hogy a felbukkanó kísérőnket jól fejbe kólintsuk vele. Scott ájultan terült el a földön, mi pedig megkönnyebbülten fújtuk ki magunkból az eddig visszatartott levegőt.

• Örülök, hogy magadhoz tértél, Rosie! – örvendezett Dane kipirult arccal. – Már azt hittem, hogy egyedül hagytál a csávában.
• Meg kell mentenünk Emmát! – tereltem a szót a lényegre.
• De hogyan vonjuk el a többiek figyelmét? Hol lehetnek most egyáltalán?

Kilestünk a növények takarásából, és a tábort kezdtük fürkészni. Elégedetten állapítottuk meg, hogy a bandának nyoma sem maradt. Talán mégis csak bementek az erdőbe vadászni, vagy visszamerészkedtek a barlangba, hátha ki tudnak még menekíteni valamit a romok alól.

• Tiszta a terep. Viszont Emmát sehol sem látom.
• Én igen. – válaszoltam elkeseredve. – Nem áll túl jól a szénánk. – mutattam a hegyoldal felé, ahol egy magas fának az árnyékában Gary éppen odarögzítette a kábult Emmát egy méretes nyárshoz.
• Ez nem lehet. Sietnünk kell!

Szerencsére Gary-nek eszébe juthatott még 1-2 szükséges dolog, ugyanis az alagút vészkijárata felé cammogott ütemes léptekkel, ezzel esélyt adva nekünk egy gyors mentőakcióra.

• Most! – kiáltottam fel, majd átszáguldottunk a nyílt homokon, körbe sem nézve, hogy megláttak-e minket a többiek.

A táv azonban túl hosszúnak bizonyult, nem értünk oda, mielőtt Gary visszajött volna. Így csak a távolból figyeltük reményvesztetten, ahogyan a már meggyulladt rőzse fölé helyezte a nyársat, majd törökülésben a tűz mellé ült, és forgatni kezdte fölötte Emmát. A lobogó lángok hamar terjedtek, és elsőként a kislány szürke köntösét perzselték meg, majd tovább haladtak a vékonyka combjai felé. Dane tátott szájjal, magatehetetlenül figyelte a brutális jelenetet, én pedig nem tudtam többé uralkodni magamon, sírógöcsöt kaptam.

Elkéstünk.

A 7. fejezet. :)

7.

Az igazat megvallva, mindenre számítottam, csak erre a válaszra nem. Egyből világossá vált számomra, hogy Dane miért tűnt olyan furcsának. Valahogy a viselkedése nem állt összhangban azzal, amiket az apja mondott róla.

• Látom, meglepődtél. - vigyorgott rajtam és a tátva maradt számon. - Senki sem tudja rólam az igazságot, csakis te. Úgy éreztem, hogy nem tudnám megjátszani magamat előtted.
• Ezek szerint nem erőszakoltál meg senkit?
• De igen... Nem is vagyok rá túl büszke. Tény, hogy közben nem működtek nálam rendesen a dolgok, de féltem, hogy valamelyik lány kifecsegi a titkomat.
• Elhiszem, nem kell ecsetelni a részleteket. - szakítottam félbe a mesélésben. - Azt viszont nem értem, hogy bennem miért bízol meg ennyire.
• Egyszerűen csak szeretném, ha jóban lennénk. Normálisnak látszol.
• Rá fognak jönni. Azt hiszem, az apád elég jól ismer téged ahhoz, hogy észrevegye az ilyesmit.
• Ugyan, nem is foglalkozik velem. És különben sem ő az igazi apám. A szüleim már jó ideje elváltak, így most egyedül nevel engem. - sóhajtott fel szomorúan.
• Mi lett a mamáddal?
• Megölte egy cápa, amikor a tengernél jártunk. Egy óriási olajfolt lebegett a vízben, ami miatt azt gondoltuk, hogy biztosan megfullasztotta már az állatokat, ezért nyugodt szívvel belesétált, hogy vizet gyűjtsön, amit utána majd megtisztítunk. Későn vettük észre a katasztrófát, már nem tudtuk kimenteni. - meredt a padlóra, miközben visszaemlékezett a szörnyű halálesetre.
• Nagyon sajnálom. Biztosan jó ember volt.
• Már három éve történt. Azóta sikerült nagyjából feldolgoznom, de azért még mindig hiányzik néha. Nézni sem bírom, mikor a mostohaapám Mary-vel csókolózik, a gyomrom is felfordul tőle. Semennyire nincs tekintettel anyára. Hiába, hogy már nincs köztünk, mégis csak leéltek együtt tizenöt évet.
• Borzasztó érzés lehet. - értettem egyet vele.
• Ezek után már nem tudok többé hinni neki. De hagyjuk is a témát, mert csak felidegesít. - húzta fel a lábát dühösen a matracra.
• Persze, hogyne. Mióta tudod, hogy te más vagy, mint a többiek? - kérdeztem tőle tapintatosan.
• A kezdetektől fogva. Már az általános iskolában sem a lányokat vettem észre.
• Hogyhogy nem mondtad el senkinek?
• Azért, mert szégyelltem. Nem akartam különc lenni.
• Megértelek. Mit szólnál hozzá, ha társak lennénk? Nem árullak be az apád előtt, te pedig segítesz nekem kijutni innen. Ne értsd félre, nem zsarolni akarlak, csak életfontosságú lenne, hogy megtaláljam a barátaimat, egy magamban.
• Neked elment az eszed. - nézett rám elkerekedett szemekkel. - Az erdőből sem jutnál ki, és máris újra elkapnának.
• Köszönöm, hogy mellettem állsz. - mormoltam sötéten.
• Szívesen segítenék, de akkor jársz a legjobban, ha itt maradsz egyelőre. A többit majd kitaláljuk. - veregette meg a vállamat biztatásképp. - Bocsáss meg, ha szókimondó vagyok, de orbitálisan büdös vagy. Ha gondolod, kiviszlek a tóhoz, ott meg tudsz fürdeni.
• Remek ötlet! - villanyozódtam fel azonnal.
• Előre szólok, hogy ráncigálni foglak, és neked úgy kell tenned, mintha kényszerből jönnél csak velem. Szükség van a színjátékra a többiek előtt.
• Semmi gond, megoldjuk. - egyeztem bele kérlelés nélkül.

Pacsiztunk egyet, majd felpattantunk az ágyról, és az ajtó felé vettük az irányt.

• Ez itt a fő folyosó, ahol most megyünk. De vannak mellékjáratok is, majd egyszer megmutatom őket. - játszotta az idegenvezető szerepét, miközben tempósan haladtunk előre.

Teljesen kihaltnak érzékeltük a barlangot, így nem fogta meg a kezemet.

• Várj egy kicsit! - állt meg egy pillanatra, aztán előhúzott a zsebéből egy parányi, kör alakú tükröt.
• Mit csinálsz?
• Nem szeretek úgy emberek közé menni, hogy kócos vagyok. - igazgatta meg a haját.
• Erre inkább nem mondok semmit. - figyeltem elképedve a tollászkodását. - Koromsötét van odakint, úgy sem látja senki.
• Az nem számít. Engem megnyugtat, ha minden rendben van a külsőmmel. - tette zsebre a tükröt, majd intett, hogy indulhatunk tovább.

Miután elértük a kijáratot és kiléptünk a friss levegőre, Dane azon nyomban elkapott, és húzni kezdett maga után, én pedig a megbeszéltek szerint próbáltam ellenkezni vele. Habár a színészi képességeim hagytak némi kívánnivalót maguk után, igyekeztem mindent beleadni, hogy hihető legyek. Néhányan még lézengtek a parton, éppen a tábortűz és a vacsora maradékát takarították el, a többiek pedig már régen nyugovóra tértek. Amint észrevettek bennünket, az egyikük mogorván odaszólt Dane-nek:

• Hová viszed a lányt? Nem ebben egyeztünk meg.
• Csak szeretném, ha megfürödne, utána megyünk is vissza a barlangba.
• Jól van, de siessetek! Szemmel tartunk titeket.

Villámló tekintetével alaposan górcső alá vett minket. Úgy tűnt, hogy ebben a falkában mindenki nagyon komolyan vette a feladatát. Hatalmas volt közöttük az összetartás. Arra azért kíváncsi lettem volna, hogy ha nem találnak élelmet egy-két hétig, vajon melyikük kerül sorra először.

A tábort elhagyva lesétáltunk egy buckás lejtőn, majd a kiszáradt cserjék ágai között rövidesen megpillantottam a tavat, amiről mindenki beszélt. Méretes, fekete öble sejtelmesen csillogott a holdfényben. Nem szerettem úgy úszni, hogy nem láttam, hogy mi van alattam, illetve mi nincs, de úgy sem volt még részem éjszakai fürdőzésben ezelőtt, így lelkesen vergődtem át magamat a szúrós gallyakon, egyre gyorsuló tempóban. Dane komótosan haladt mögöttem, számára már nem volt ismeretlen a terep. A domboldal aljára érve fürgén ledobáltam magamról a ruháimat, és megszabadultam a bakancsomtól is, majd mit sem törődve azzal, hogy Dane figyelt-e vagy sem, beugrottam a vízbe.

A selymes víz hűvösen simogatott, ahogy hozzáért a testemhez. Sosem tudatosult még bennem ezelőtt, hogy mennyire is szeretek fürdeni. Ez a pillanat azonban ráébresztett arra, hogy mennyi mindenért nem voltam hálás az életemben. Olyan alapvetőnek hittem őket, de aztán amikor hirtelen nem volt többé részem bennük, egyből másként festett a helyzet. Járhattam volna úgy is, mint Dane mamája, aki egy óvatlan baleset következtében hunyt el. Én nem akartam ilyen kegyetlen sorsot. Csupán szerettem volna biztonságban tudni a családomat és saját magamat, ám ez a jelenlegi körülmények között cseppet sem tűnt egyszerűnek. 

Miközben a végzetemről filozofáltam, gondosan lemostam magamról a port és a homokot, majd lebuktam a felszín alá, hogy a hajamat is alaposan átöblítsem. Évekbe telt, mire megbékéltem a rézvörös színű fürtjeimmel. Nem mintha nem lettem volna elég figyelemfelkeltő velük, ámde sok-sok szeplő is társult hozzájuk, amiket nem győztem eltüntetni, amikor fiatalabb voltam. A gimiben folyton úgy éreztem, hogy sosem lehetek elég szép, ameddig nem rendelkezem hibátlan porcelánbőrrel. Végül az első barátomnak hála maradéktalanul elmúltak a kétségeim a külsőmmel kapcsolatban.

Dane zsebre tett kézzel figyelte a part széléről, ahogyan mosakszom, egy korhadt törzsű fának támaszkodva. A tekintete közömbösnek látszott, és rendkívül fáradtnak. Beesett arcával és vézna karjaival leginkább egy éhezőre emlékeztetett engem. Még mindig alig hittem el, hogyan lehetett ekkora szerencsém, hogy éppen ő volt a főnöknek a fia. Összeakadhattam volna egy kíméletlen, öntelt taplóval is, akinek csak légüres tér van az agysejtjei helyén. Dane azonban érzékeny lelkű fiúnak bizonyult, és szöges ellentéte volt Chuck-nak. Bárcsak ne hiányzott volna ilyen piszkosul. Ráadásul a nevén kívül semmit sem tudtam róla, és még Scott is megerősített abban, hogy nem kevés titkolnivalója van. Engem viszont mindennél jobban vonzottak a rejtélyek, ezért úgy döntöttem, hallgatok a szívemre. Biztos voltam benne, hogy az majd elvezet hozzá.

• Milyen a víz? - kiáltott oda Dane, miután már jó ideje áztattam magamat.
• Tisztának tűnik, nagyon kellemes. - válaszoltam a hátamon lebegve.
• Lassan vissza kellene mennünk, a végén még gyanút fognak. - forgolódott feszülten a dombtető irányába.
• Egyetértek. Mindjárt kiúszom, csak öt percet adj még, kérlek. Annyira jól esik.

Miután kilubickoltam magamat, óvatosan lehámoztam a karomról a kötést, és kiöblítettem a kendőt, ami fehér helyett immáron bordó színben pompázott a véremtől. Alighogy visszacsavartam a helyére, váratlanul erős csípést éreztem a bokám környékén. Gyorsan odakaptam, hogy elhessegessem onnan a nemkívánatos rovarokat, ám ekkor a hold ezüst fényében megcsillant a víz alatt egy néhány centiméter nagyságú, átlátszó élőlény, amely lüktető mozgással menekült előlem minél távolabbra. Azt azonban már nem volt időm végiggondolni, vajon hogyan kerültek gyilkos medúzák egy édesvízi tóba, mivel a bokámba váratlanul iszonyatos fájdalom nyilallt, és a csípés helyén kezdett felhólyagosodni a bőrfelület. Sürgősen ki kellett úsznom a partra.

Csakhogy Dane-nek időközben nyoma veszett. Hiába nézelődtem a vaksötétben, sehol nem érzékeltem mozgást.

• Dane! Merre vagy? Dane! - szólongattam őt kétségbeesetten, de nem érkezett válasz. Vajon hová tűnhetett?

A lábam egyre jobban elzsibbadt, félő volt, hogy egyedül nem jutok el a fövenyig. Hirtelen émelygés fogott el, és erős szédülés jött rám, mialatt próbáltam valahogy kievickélni. Már az agyam is kezdte felmondani a szolgálatot, képtelen voltam a saját mozgásomra összpontosítani.

• Istenem, kérlek, segíts! - fohászkodtam némán, de már alig bírtam a felszínen maradni, hiába kalimpáltam eszementül.
• Rosie! Mi történt? - szűrődött át a csápolásomon keresztül Dane hangja, majd pár másodperc késlekedéssel utánam ugrott a tóba

Sovány testalkata ellenére tempósan úszott, és rövidesen már a karjaiban éledeztem a bokrok sűrűjében.

• Annyira sajnálom, ami történt! De el kellett intéznem a dolgomat. Mindjárt visszaviszlek a táborba, ott majd ellátják a sebedet. - azzal felemelt, a vállára dobta a ruháimat, és sietősen megindult felfelé az emelkedőn.
• Medúzák. - préseltem ki magamból erőtlenül a támadóim nevét, miközben a gyomrom vészesen kavargott. Félő volt, hogy a vacsorám nem marad sokáig odabent.
• Azt hittük, hogy itt már nincsenek. - rázta meg a fejét dühösen. Szaporán vette a levegőt, így nehezen értettem, mit mondott. - Jó ideje eggyel sem találkoztunk. Megváltozott az ökoszisztéma a vizekben, amire érzékenyen reagálnak az állatok, idegesebbek, mint korábban. A medúzák csípéssel védekeznek, pedig régebben ez még csak a tengerekben élő fajaikra volt jellemző. Beviszlek Emmához, ő biztosan tud rajtad segíteni, mesterien ért a gyógyfüvekhez és kenőcsök kikeveréséhez. A többiekben nem bízom.

Válaszolni már nem volt erőm, mivel egyre sűrűbben telepedett rá az elmémre az a különös, zsibbasztó köd. De azért annyi gondolat még átsuhant a fejemen, hogy mintha a főnök azt parancsolta volna, hogy Emmával semmiképpen nem találkozhatok. Ám ha Dane kedvelte őt, és számíthatott rá, az azt jelentette, hogy igazán nem volt mitől tartanom.

A táborhoz érve Dane jólesően sóhajtott egyet, ugyanis egyetlen falkatag sem lézengett már odakint. A fából faragott asztalokat halomba rakták, és a tábortűz helyén is már csak a pislákoló parazsat érzékeltem. Az éjjeli hűs levegő hamar megszárította a bőrömet, nem volt szükségem törülközőre. Megnyugtatóan hatott rám az is, hogy senki sem mustrálta a távolból a meztelen testemet.

A barlang bejárata ki volt világítva egy halványkéken villódzó lámpával, amelyről a diszkókagylók jutottak eszembe. Fehéres fénnyel villogó gömbjeik elijesztik a ragadozókat, ugyanakkor odacsalogatják a zsákmányt. Dane borzasztóan lihegett, nyilvánvalóan alig várta, hogy végre leültethessen az ágyra. Ahogy beljebb haladtunk, lekanyarodott egy ez idáig ismeretlen folyosóra, ami jóval ridegebben festett, mint a fő alagút. Csak itt-ott derengett némi fény, bizonyára próbáltak spórolni a világítással. A sziklafalak sem voltak olyan simára legyalulva, és a mennyezet is alacsonyabb fekvésű volt. Szökési tervemet Dane intő szavai ellenére sem adtam fel, így rendkívül megörültem annak, hogy a vájatokat nem pontosan egyformára alakították ki.

• Hogy érzed magad, Rosie? - kérdezte suttogva, miközben az eddigi lendületnél is sietősebben haladt előre. - Bárcsak válaszolnál! Ha nem érünk oda időben Emmához, az én lelkemen fog száradni a halálod. - motyogta maga elé fojtott hangon.
• - nyögtem ki magamból, majd megmarkoltam a karját, mivelhogy éreztem, hogy egyre bizonytalanabbul tartott engem.
• Ne aggódj, egy perc, és ott vagyunk. Tudom, melyik ajtót keressük. - próbált egy kis lelket önteni belém. - Csak bírd ki még egy kicsit. Remélhetőleg Emma ébren van még, de ha nem, akkor is felkeltjük, mert ez most tényleg vészhelyzet. - fordult le szélsebesen egy szűkebb járat irányába.

Rövidesen elértük a folyosó végét, ahol Dane megpihent egy pillanatra, majd bekopogott a bal oldali, meglehetősen kisméretű ajtón.

• Emma! Én vagyok az, Dane! Be fogok nyitni hozzád, csak gondoltam, szólok előtte.

Olyan figyelmes volt mindenkivel. Egészen lenyűgözött.

• Rendben! - szűrődött át a kulcslyukon egy vékonyka hang.

Miután Dane előhalászta a nadrágzsebéből a kulcscsomóját, kinyitotta a zárat, majd óvatosan lefektetett a szoba végében elhelyezett matracra, egyenesen Emma mellé.

• Rosie! - hajolt felém aggódó tekintettel, majd kikapta Dane kezéből a ruháimat, és felöltöztetett. - Mi baja van? Nagyon betegnek néz ki.
• Elvittem őt fürdeni a tóhoz, ahol megcsípte egy medúza.
• Medúza? - szörnyülködött Emma. - De hiszen azok nincsenek errefelé.
• Úgy látszik, mégis. Én is nagyon meglepődtem, mikor meghallottam. Ugye eltudod látni a sebét? Nem veszíthetjük el. - nyugtalankodott Dane.
• Merre vannak a vizes palackok? Van még olyan, amit nem tisztítottatok meg?
• Szerezhetek, ha gondolod. Miért kellenek?
• A sós víz használni fog neki. Ecetet is hozz! Menj, siess! - sürgette őt Emma, majd feltűrte a farmerem szárát, hogy nyugodtan lekezelhesse a bőrömet.

Dane villámgyorsan elviharzott, mi pedig kettesben maradtunk ebben a leharcolt állapotban lévő cellában. Amikor legelőször magamhoz tértem, nem ilyen környezet fogadott, így mindenképpen meg kellett kérdeznem Emmától a változás okát.

• Miért helyeztek át másik szobába?
• Azért, mert az a büntetőterem volt. Mielőtt behoztak téged, volt egy kisebb fellázadásom, ami nem mondanám, hogy elnyerte a tetszésüket. Meg is vertek, és két napra bezártak abba a sötét odúba. Őszintén szólva, nem értem, te hogyan kerültél oda. Talán nem akarták, hogy túl korán felébredj a lámpák miatt. Minden esetre annyira örülök, hogy itt vagy! - ölelt át szorosan, én pedig készségesen viszonoztam.
• Én is nagyon örülök neked. Mikor az őrök kihurcoltak, és megláttam, hogy milyen rémesen festesz, féltem, hogy valami komolyabb bajod fog esni.
• Szerencsére mindketten jól vagyunk. Habár, ez a csípés elég rosszkor jött. De hamar rendbe fogsz jönni, megígérem.
• Köszönöm, hogy segítesz.
• Ugyan, semmiség. Hiszen barátok vagyunk, vagy nem? - mosolygott rám biztatóan.
• Mióta ismered Dane-t?

Igazság szerint már azóta furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy vajon Emmának miért nem mesélt magáról, mióta szóba hozta előttem a másságát.

• Ez bonyolult sztori. - mélyedt el az emlékeiben. - Rajtam kívül más lányokat is foglyul ejtettek még, de vagy semmire sem tudták használni őket, mert túl fiatalok voltak, vagy pedig megunták őket, és… Azt hiszem, tudod mi lett a sorsuk. Egy-két lányt eladtak egy másik bandának, amolyan csereüzletként. Kaptunk értük értékes szerszámokat, és használati tárgyakat. Aztán végül már csak én maradtam, de ki tudja, meddig. - hajtotta le a fejét szomorúan. - Dane mindenkivel úgy viselkedett, mint egy szoknyapecér, de valójában fogalma nincs a dolgokról. Valószínűleg az apjának is azért mondta mindig, hogy már nincs kedve ehhez meg ahhoz a lányhoz, mert nem bírta volna elviselni azt a szégyent, ami akkor illette volna meg, ha a csajok beszélni kezdenek. Arról persze nem tud, hogy mit tettek velük a többiek, úgy hiszi, hogy szabadon engedték őket az erdőben. Én is csak véletlenül csíptem el egy párbeszédet, amikor éppen ezt firtatták. Azóta még jobban rettegek. Természetesen mi Dane-el nem eszünk húst, ha adnának, sem tennénk meg. Inkább éhen halnánk. Kedves fiú egyébként, nekem semmi problémám nincs vele, bár nem sokat beszélgettünk, csak a közös eseményeken váltottunk pár szót. De ha visszajön, meg akarom kérni rá, hogy érdeklődjön felőlem, hogy mégis meddig akarnak még itt tartani. Alig alszom, Rosie. Minden éjjel az lebeg a szemem előtt, hogy nyársra szúrva forgatnak a tűz fölött. Nem tudom, meddig bírom ezt még így. - törölte meg a köntösével könnybe lábadt szemeit.

Én pedig magamhoz húztam őt, és a hátát simogattam, miközben próbáltam megvigasztalni, már amennyire ez lehetséges volt.

- Ez iszonytatóan hangzik. Egyszerűen muszáj megszöknünk. Nincs más esélyünk. Dane azt mondta, hogy segít nekem kitervelni valamit, de ehhez a te ötleteidre is szükség van. Sok mindent tudsz, amit ő nem, és fordítva. Szerintem jó kis csapatot fogunk alkotni. Csupán el kell hitetnünk a többiekkel, hogy nem kedveljük egymást. Amikor összefutunk előttük, semlegesen viselkedünk majd, mintha semmi közünk nem lenne a másikhoz. Esténként pedig összeülünk itt, vagy az én szobámban egy kis csoportmegbeszélésre. Mit szólsz?

- Fantasztikus vagy, Rosie! - ragyogott fel egyből az arca. - Ez egy szuper ötlet! Most viszont pihenj, mert látom rajtad, hogy nem érzed jól magadat. Lehet, hogy lázad is van. - érintette oda a kézfejét a homlokomhoz.

A nagy álmodozásom közepette el is feledkeztem a szédülésről, és a bokám is hihetetlenül sajgott.

Ebben a pillanatban rontott be az ajtón Dane, aki lélekszakadva futott oda Emmához, és a kezébe nyomott három fémtermoszt, amikben feltételezhetően sós vizet tároltak, majd egy ecetes flakont is előbányászott a táskájából.

• Siettem, ahogy tudtam. Kész edzés ez a mai nap. - rogyott le lihegve ő is a matracra.

Emma lecsavarta a kupakot az egyik termoszról, majd a lábamra csurgatott belőle egy keveset. Üvölteni tudtam volna a fájdalomtól, de igyekeztem visszafogni magamat, nehogy meghalljanak minket.

• Nyugalom, már a nehezén túl vagy. - törölte le gyengéden egy szivaccsal, majd öntött rá az ecetből, és bekente vele a hólyagokat.

Legvégül bekötötte a bokámat egy vászonruhával, hogy ne kerüljenek bele a sebembe baktériumok.

• Biztos, hogy ez használni fog? - érdeklődött finoman Dane.

Én is kétkedve figyeltem Emma ápolói tudását, de olyan magabiztosan végezte a műveleteket, hogy kénytelen voltam elhinni, hogy valóban értett hozzá.

• Sokat olvastam korábban a medúzacsípésekről és a tengeri sünök szúrásáról. Megfelelő kezelés hiányában csúnyán elfertőződhetnek.
• Nos, rendben van, Doktornő. Éjszakára visszaviszem őt a saját szobájába, mert hivatalosan most nem kellene itt lennünk.
• Előbb hallgasd meg a tervünket! Rosie szerint össze kellene fognunk, és együtt elmenekülni innen.
• Szóval még mindig ez a téma? Miért nem értitek meg, hogy ez úgy sem sikerülhet? Kivéve, ha valakit ki tudnánk iktatni az őrségből, legalább egy kevés időre, amíg egérutat nyerünk.
• Pont erre gondoltam én is. - csatlakoztam be a beszélgetésbe. - Dane, te könnyedén eltudnád terelni a figyelmüket valamivel, ráadásul kulcsaid is vannak a celláinkhoz.
• Való igaz, viszont még ha véghez is vinnénk a szökést, hová bújhatnánk előlük? Nekünk nincsenek fegyvereink, nem tudunk kunyhót sem építeni, ételünk sem lenne, ráadásul én még vadászni sem tudok. Így hát azt mondanám most, hogy az lenne a legjobb megoldás, ha egyelőre itt maradnánk. Rosie, megpróbálhatnál emlékezni arra, hogy hová tartottatok a barátaiddal, mert ha őket megtalálnák, akkor úgy már lenne értelme a tervünknek.
• Egy laboratóriumot kerestünk. Lamandin sugárút 65. a cím. Ennél többet sajnos nem tudok a helyről, nem jártam még ott soha.
• Ennyi pont elég is lesz. Bizonyára a társaid is ott lesznek, ha megérkezünk.
• Attól tartok, nem. Illetve, ez attól függ, hogy a keresésemre indultak-e...
• Nem számít. Akkor is neki kell vágnunk az útnak, mivel az apám csak akkor nem fog bántani téged, ha elvezetsz minket hozzájuk. Tudod, hogy nem beszélhetek vele erről, különben azonnal lelepleződnénk.
• - sóhajtottam fel csüggedten. - De ha találkoznánk velük útközben, veletek mi lesz? Emma túl fiatal még az ilyen küldetésekhez. Nem akarom őt veszélybe sodorni. Ugyanakkor azt sem szeretném, ha itt maradna a markukban.
• Természetesen veletek tartok! - avatkozott közbe felháborodottan. - Nem teheted ezt velem! Megígérted, hogy kiszabadítasz innen, nem emlékszel?
• Csak attól tartok, hogy Cory és Chuck nem feltétlenül nyújtanak maximális védelmet, elvégre, engem is elkaptatok. Amit viszont biztosan tudok, az az, hogy ha eljutunk a laboratóriumba, ott már nem eshet bajunk, a nagyim számít az érkezésemre.
• Szerintem ezen már nincs mit tovább ragozni. - zárta le a témát Dane. - Holnap megmondod apámnak a címet, és majd útközben kitaláljuk, hogy mi legyen. Addig is, ideje lenne aludni mennünk, különösen neked, Rosie. Tudsz járni?

Kissé imbolyogva támaszkodtam fel a matracról. Az émelygésem javult valamelyest, és a lábamon is enyhült a duzzanat, azonban még mindig roppant gyengének éreztem magamat.

• Azért a biztonság kedvéért inkább viszlek ölben, hogy addig se erőltesd meg a bokádat. - majd felkapott, és megindult az ajtó felé. - Jó éjszakát, Emma! Holnap este megint benézünk hozzád.
• Várlak titeket! - búcsúzott el tőlünk mosolyogva, majd bevackolta magát a fal mellé, és lekapcsolta a villanyt.

Dane újult erővel cipelt a karjaiban; rá is fért egy kis súlyemelés, már ha valóban azt tervezte, hogy meglépünk innen. Nekem sem ártott volna, ha előbb teljesen felépülök, és begyógyulnak a sebesüléseim. Csendben haladtunk visszafelé, csupán Dane strandpapucsának a csattogását verték vissza a kőfalak. Már éppen kezdtem elpilledni, és figyelmen kívül hagyni a külvilágot, amikor váratlanul belebotlottunk valakibe.

Simon állta el előlünk a kanyart, aki erőszakkal kituszkolt Emma cellájából, hogy a főnökhöz vigyen. A szűrt félhomályban még ormótlanabbnak hatott. A kezében vaskos kötelet szorongatva, kaján vigyorral így szólt:

• Szóval erre csavarognak a mi kis foglyaink. Mit kerestek itt?

A 6. fejezet. :)

6.

Amikor föleszméltem, a fejem még mindig sajgott az ájulás okozta sokktól, de már közel sem voltam olyan rémült állapotban, mint mikor az erdőben száguldottam az életemért küzdve. Gyorsan lepillantottam a karomra, de koromsötét volt körülöttem, így nem láthattam semmit. Annyit azért még ki tudtam venni belőle, hogy már nem vérzett, és valaki betekerte egy kendővel. Minden esetre kegyetlenül fájt; alaposan eltaláltak azzal a késsel. Megpróbáltam fölegyenesedni, de annyi helyem volt csak, hogy a lábaimat éppen ki tudtam nyújtani. Tömör sziklafalak vettek körbe, és ablak híján meglehetősen hűvös volt idebent. Ismét kezdtem pánikba esni, mivel ekkor tudatosult csak bennem, hogy fogságba estem. Cory és Chuck már messze jártak, és minden bizonnyal fogalmuk sem volt róla, hogy hol lehettem. Kerestek vajon egyáltalán?

• Úgy hallom, felébredtél. – szólt hozzám váratlanul egy női hang.

 Majdnem a szívrohamot hozta rám. Hiába meresztettem a szememet, senkit sem láttam ebben a szűk cellában.

• Ki vagy te? – kérdeztem félve, habár úgy érzékeltem, hogy gyerek volt még az illető.
• Én is rab vagyok. A tóparton kaptak el, amikor éppen vizet gyűjtöttem.
• És hogyhogy életben hagytak?

Egészen hihetetlennek tűnt mindazok után, amiket Cory mesélt a nagyi házában.

• Néha azt kívánom, bárcsak megöltek volna. – válaszolta remegő hanggal.
• Miért mondod ezt?
• Használnak engem, amikor csak kedvük tartja, és nem ellenkezhetek velük, mert akkor megütnek.
• Hány éves vagy?

Teljesen ledöbbentem. Immáron nem csodálkoztam azon, hogy miért választotta volna mégis inkább a halált. Bele sem mertem gondolni, hogy nekem vajon milyen sorsot szántak az elrablóink.

• Amikor behoztak téged, először nagyon megörültem, hogy végre lesz egy kis társaságom, de aztán megsajnáltalak. Kegyetlen dolgokat terveznek veled is.
• Mire gondolsz?
• A bandavezérnek a vörös hajú lányok a zsánerei. De nem a jó értelemben. Egyszer elkaptam egy beszélgetést, amikor azt mesélte, hogy néhány évvel ezelőtt halálosan beleszeretett egy vörös hajú nőbe, akinek olyan igéző szemei voltak, hogy bármit el tudott érni velük, amit csak akart. Azt hiszem, sejted a történet végét. Kikosarazta őt, ez pedig végleg tönkretette az önbecsülését. Azóta gyűlöli a vöröseket, az ördögöt látja bennük.

Ez a história megerősített abban, hogy mennyire ostoba is voltam, amikor elszöktem otthonról, abban a hitben, hogy úgy sem érhet semmi baj az úton.

• Azért még ne add fel a reményt. Ha megkedvel téged, akár még be is állhatsz közéjük. Van a csapatban három feleség is.
• Azt akarod, hogy csábítsam el? - kérdeztem, miközben viszolyogva idéztem fel magamban annak a férfinak a képét, akit Cory elintézett az erdőben.
• Nem olyan nehéz, csak én még túl fiatal vagyok hozzá. Neked egzotikus külsőd van, használd ki.
• Miért érné meg ez nekem?
• Azért, mert erősnek tűnsz. Te el tudnád érni, hogy ne csak egy tárgyként kezeljenek.
• De én nem tudnék emberekre vadászni. Hiába is lennék a csoport tagja, hamar kiderülne rólam, hogy valójában nagyon félős vagyok. És egyébként is, meg kell találnom a barátaimat. - tettem pontot az ügy végére.

A lány azonban nem adta fel ilyen könnyen.

• A főnöknek van egy fia is, Dane. Körülbelül annyi idős lehet, mint te. Őt nem lesz nehéz levenni a lábáról. Még tombolnak a hormonjai.

Ennél hosszabb reakcióra nem futotta tőlem. Egy kanos kisfiúnál kevés rosszabb dolog létezik.

• Az az igazság, hogy nekem tetszik most valaki. Vagyis, csak tetszett... Nem biztos, hogy valaha még újra látom őt. - gondoltam egyből Chuck-ra, és a pimasz stílusára.
• Milyen a srác? Remélem, ő normális... - sóhajtott fel a lány. - Én megundorodtam a férfiaktól. Egy darab kavicsba több érzelem szorult.
• Akkor ki kell, hogy ábrándítsalak. Szörnyen beképzelt és elviselhetetlen. De valamiért úgy érzem, hogy ez csak egy álca, és valójában nem ilyen. Mintha csak védeni próbálná magát a csalódásoktól. - merengtem el az elmúlt napok eseményein.
• Sajnálom.
• Mit?
• Hogy elvesztetted őt.

Ez a lehetőség fel sem merült bennem. Túlságosan biztos voltam benne, hogy fogunk még találkozni.

• Olyan nincsen. Ki fogok szabadulni innen, és megkeresem őket. - váltottam át határozottabb hangnemre.
• Hogy hívnak?
• És téged?
• - válaszolta halkan.
• Mióta vagy itt?
• Fogalmam sincs. Már jó ideje. Nem számolom a napokat.
• Magammal foglak vinni. - próbáltam egy kis lelket önteni belé. - Nem számít, mibe kerül.
• Hogy akarod véghez vinni a tervedet? Egész nap be vagyunk ide zárva. - értetlenkedett.
• Meg vannak rá a módszereim. A kulcs a megfigyelés. Amikor eljöttem otthonról, előtte hetekig csak a dolgozókat fürkésztem. Nem mintha foglyok lettünk volna, de nem akarták, hogy felügyelet nélkül kimenjünk az utcára, még nagyobb bajt okozva ezzel. Ugyanis minden körzet gondosan őrzi a készleteit. A tolvajokat pedig nyakon csípik, ha rájuk bukkannak valahol. Én csak a kutyámat akartam megmenteni, de fordítva sültek el a dolgok. Valószínűleg éhen hal, mire hazaérek hozzá. - csuklott el hirtelen a hangom.
• Ez szomorúan hangzik.
• Most nem lehetünk azok. Ki kell találnunk valamit. Mondj el mindent, amit csak tudsz. - kértem tőle információkat.
• Mármint a bandáról?
• Elég kaotikus a napirendjük... - kezdett bele a mesélésbe, ám ekkor csoszogó lépteket hallottunk a folyosó felől, majd elfordítottak egy kulcsot a zárban, és nyikorogva kinyílt az ajtó.

A hirtelen beáradó erős fénytől hunyorognom kellett, így a homlokomhoz nyomtam a kezemet szemellenző gyanánt. Nem láttam, hogy kik jöttek be, de máris erősen megmarkolta a karomat két férfi, még mielőtt magamhoz térhettem volna. A sebemre semennyire nem voltak tekintettel, így az egyiküknek sikerült éppen ott megszorongatnia. Hangosan felszisszentem, mire csak még erőszakosabbak lettek. Sikerült elkapnom Emma aggódó pillantását, aki a börtön másik végében feküdt egy szürke köntösben. Rettenetesen soványnak és sápadtnak látszott. A bőrét mindenütt véraláfutások tarkították, bizonyára meg is verték jó párszor. Szívesen mondtam volna neki valami biztatót, de nem mertem megszólalni, nehogy lázadásnak vegyék.

Miután az őrök gondosan becsukták az ajtót, némán tereltek a kijárat felé. Egy hosszú, kanyargós folyosón haladtunk végig, ahol a sziklafalakra néhány méterenként felerősítettek egy-egy lámpát. Majdnem biztos voltam benne, hogy a föld alatt helyezkedett el az épület, vagy pedig egy hegy gyomrában. Áporodott bűz terjengett; nem szellőztethettek valami gyakran.

Ránéztem a két férfira, akik komor arccal vonszoltak előre. Igen csak magasra nőttek, lyukas pólót és ócska farmert viseltek. Dagadó izmaikat nem valószínű, hogy a konditeremnek köszönhették, az egyiküknek egy öt centiméteres heg is virított a nyakán. Eredetileg úgy terveztem, hogy csendben maradok, de Emma aggasztó dolgokat említett, ezért szerettem volna időben felkészülni a halálomra.

• Hová visznek? - kérdeztem tőlük, mindenféle szemrehányás nélkül.
• Majd meglátod. - érkezett a tömör válasz a bal karomat szorító alaktól.
• A főnökhöz megyünk, igaz?
• Honnan tudsz te erről? - fordult felém meglepetten, és egyben feszülten is.
• Én csak sejtettem, hogy kell lennie valakinek, aki irányítja az akciókat. - válaszoltam habogva, majd nyomban lesütöttem a szememet, hogy ne tudjon belőle kiolvasni semmit.

Gyanakodva méregetett, aztán így szólt:

• Beszélgettél azzal a lánnyal? Aki ott ült bent melletted.
• Nem, csak most vettem őt észre az előbb. Aludtam, mielőtt bejöttek értem. - hazudtam automatikusan.
• Nem hiszek neked. De majd mindjárt kiderül, hogy milyen titkokat rejtegetsz még. - kapta el a tekintetét, aztán benyúlt a zsebébe, és kivette a kulcscsomóját.

Mennyei érzés volt végre kilépni a szabadba. Annak ellenére is, hogy már esteledett, és tudtam, hogy nem mehetek sehová sem a kísérőim nélkül. Baljós fellegek gyülekeztek az égen, hatalmas vihar közeledett. A két férfi a közelben lobogó tábortűz felé vezetett, amely fényével beragyogta az egész környéket. Amint hátranéztem, láttam, hogy valóban egy hegynek a belsejéből jöttünk ki, amelyben kialakítottak egy alagútrendszert, és sok-sok hálótermet. Noha minden jellemezte a szobámat, csak a kényelem nem, ettől eltekintve legalább védett a hideg és az eső ellen.

Ahogy közelebb értünk, észrevettem, hogy a tűz körül emberek ültek. Ha jól számoltam, tízen lehettek. Csak három nő volt közöttük, őket említette Emma, mint feleségeket. Nem irigyeltem őket, még akkor sem, ha egyenrangúak voltak a férfiakkal. Elképzelni sem tudtam, hogy voltak képesek végignézni, ahogyan a többiek elevenen megégették az erre tévedőket.

Miután az őrség elengedte a karomat, a földre löktek, majd szó nélkül helyet foglaltak a két oldalamon. Óvatosan felpillantottam az előttem ülő férfira, aki undok arccal figyelte a fészkelődésemet. Hosszú haját lófarokba kötötte, aszott bőrét derekasan megperzselte a nap. Ijesztően sötét szemeivel leginkább egy indiánra emlékeztetett engem. Egészen olyan érzésem volt, mintha gondolatolvasó lett volna, biztos voltam benne, hogy átlátott rajtam.

• Mi a neved? - vetette oda fölényesen, majd törökülésbe rendezte magát.
• - válaszoltam őszintén.

Hasztalan lett volna bármiféle füllentés, tekintve, hogy világéletemben borzalmasan hazudtam. Mindig zavarba jöttem közben, és ez azonnal leleplezett.

• Nem fogunk megenni, ahhoz túl sokat érsz. Ellenben az a feltételem, hogy elvezetsz minket a kis barátaidhoz, akik voltaképpen nem is emberek, legalábbis az egyikük. Hogy azután mi lesz veled, az attól függ, hogy teljesíted-e az előbbi kérésemet. Mit szólsz az ajánlatomhoz?

Higgadtan és magabiztosan beszélt, láthatóan kétsége sem volt afelől, hogy belemegyek-e a javaslatába.

• Miért kell ő nektek? - Megdöbbentette a kérdésem, talán más foglyok nem szoktak ennyit beszélni. - Egy gépből soha nem lesz étel.
• Étel nem, de pénz igen. - jelentette ki tárgyilagosan. - Van valami, ami miatt ennyire fontos neked? - fürkészte az arcomat.
• .. Csak kíváncsi természet vagyok. - makogtam zavartan.
• Volt még veletek egy fiú is. Ki ő?
• Nem tudom. Nagyon keveset árult el magáról. - bámultam a földet kitartóan.

Kellemetlen érzés volt a szemébe nézni, ezért próbáltam kikerülni.

• Scott ismerősnek találta. - biccentett a mellette ülő társa felé.

Nem sokat láttam belőle a sötétben, csak a kalapja alól kikandikáló bajszát, és a gúnyos mosolyát.

• Honnan? - kérdeztem csodálkozva.

Chuck soha nem említette nekünk ezt a találkozót. Egyre inkább úgy éreztem, hogy hiba volt megbíznom benne. Tudhattam volna, hogy aki túlságosan rejtegeti magát, annak bizony mindig oka van.

• Rosszban sántikál a srác, maradjunk ennyiben. - válaszolta Scott, majd büszkén végigsimított a derekánál dudorodó pisztolyán.
• A legfontosabbra még nem feleltél. - szólalt meg újból a főnök. - Hol találjuk meg őket?
• Sejtelmem sincs. Mivel elkaptatok, így már nem deríthetem ki. Ugyanis a robotnak a memóriájában volt a térkép, amit követtünk.
• Túl nagy a szád, kislány. - pirított rám Scott ingerülten, majd intett az őröknek, hogy húzódjanak közelebb hozzám, nehogy megpróbáljak kereket oldani.
• Nekem tetszik. Még hasznunkra válhatna. - csatlakozott be a beszélgetésbe egy fiatal fiú is.

A bandavezér mögött ült, szőke frufruja csaknem világított a tűz fényében. Törékeny megjelenésével kirítt a többiek közül.

• Miért, van olyan, aki nem tetszik? - hurrogta le őt egyből a főnök, mire az egész társaság nevetésben tört ki.
• Komolyan beszélek. - erősködött, majd előrébb húzódott.
• Te mindig komolyan beszélsz, Dane. Két napig. Aztán miután kiürült a tartály, hirtelen nem is olyan érdekes az a lány, máris friss hús után akarsz nézni. - élcelődött tovább a főnök.

Dane megilletődve hajtotta le a fejét, miközben mindenki rajta nevetett. Valahogy annyira nem illett be közéjük. Félszegnek és csendesnek tűnt, nem tudtam elhinni róla, amiket az apja állított.

• Rendben, legyen, ahogy akarod, de aztán ne lepődj meg, ha ez a kis liba simán maga alá gyűr.
• Kösz, apa. - vörösödött el Dane, majd felállt, és a hegyi alagút felé indult, ahová engem is bezártak az imént.

Egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Együtt éreztem vele, mivel pontosan tudtam, mennyire kínos, amikor folyton céltáblának használnak. Egy időben engem is előszeretettel ugrattak az iskolában. Akkoriban még esetlen és visszahúzódó voltam, és valamiért ez a legtöbb emberben uralkodási vágyat ébreszt.

Dane megeresztett felém egy halvány mosolyt, amit csak én láthattam, mivel a mellettem terpeszkedő két birkózó egészen mással volt elfoglalva. Éppen a késeiket élesítették, készülve egy újabb támadásra. Nyugtalanított, hogy miért volt olyan vidám mindenki, mikor a lakhelyüket a legnagyobb jóindulattal sem lehetett otthonosnak nevezni. Én a helyükben inkább elmentem volna munkát keresni. Azzal többre jutottak volna, mint néhány ellopott zsákmánnyal.

• Ha jól sejtem, verekedni is tudsz. - fordult felém újból a főnök. - Elég izmos tested van.
• Azért nem vagyok profi. De el tudok bánni egy-két emberrel, ha úgy adódik.
• Még velem is? - húzta fel a szemöldökét kételkedve.
• Nem, nem úgy értettem. Vagyis... egy kisgyerekkel vagy egy nyuszival biztosan. - gabalyodtam bele a mondandómba.
• Majd kiderül. Minden esetre, ha nem bánsz úgy a fiammal, mint egy porcelánbabával, velem fog meggyűlni a bajod, ezt garantálom. - nézett rám fenyegetően. - Kölyök még, és semmi ereje nincsen.
• Minden rendben lesz. - ígértem meg neki rögtön. Egyébként, hogyhogy ilyen kegyesek velem?

Nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzek rá, miután már legalább fél órája közöttük ültem, anélkül, hogy megkötöztek vagy lefogtak volna, és furcsa mód még mindig lélegeztem.

• Mint már említettem, szükségünk van rád. Ameddig nem beszélsz vissza, és azt teszed, amit mondunk, nem esik bántódásod. Ha azonban megszeged a megállapodásunkat, Gary és Simon gondolkodás nélkül elvágják a torkodat. - bökött a még mindig a fegyvereket élező izomagyúak felé.

Ezzel a kijelentéssel el is vette a kedvemet a további puhatolózástól. Ideje volt, hogy tényleg becsukjam a számat, a saját biztonságom érdekében.

• Vacsorára kapsz két halat, ma délelőtt fogtuk ki őket a tóból. Már kihűltek, mivel ez csak a maradék. - lökött elém egy lapos fatálat, rajta két nyeszlett sült ponttyal.

Nem számított, hogy evőeszközt sem adtak hozzá, és talán szálkás is maradt, egyből mohón rávetettem magam. Miközben jóízűen falatoztam, hatalmasat dörrent az ég, amire mindenki összerázkódott.

• Mindjárt esni fog, be kellene vinnünk a holmikat. - szólalt meg Scott.
• Mi legyen a lánnyal? - vágott zsebre éppen egy jókora bicskát a bal oldalamon ülő Simon.
• Vigyétek őt is, de ne Emma cellájába. Még a végén teletömi a fejét marhaságokkal. Keressetek neki egy üres szobát, biztosan akad valahol. - magyarázta a főnök. - Később beküldöm Dane-t, hogy ismerkedjenek össze.

Kis híján a torkomon akadt a falat. Alattomos mosolya nem sok jót sejtetett. Tudtam, mi várt rám, mégis sokként ért, hogy máris sort akartak keríteni rá.

Gary és Simon nem sokáig hagytak enni. Ismét megragadták a karomat, és elkezdtek befelé vonszolni, habár magamtól is képes lettem volna végigsétálni ezen a rövid, homokos ösvényen. Csapzott hajamat minduntalan az arcomba fújta a szél, de nem tudtam összefogni, ameddig két vasmarok szorította a kezeimet. Egy szál pólóban már igen csak kezdtem átfagyni, alig vártam, hogy fedél alá kerüljünk végre.

Miután újból a sötét labirintusban bolyogtunk hármasban, eszembe jutott, hogy mit ígértem Emmának. A jelenlegi állás szerint nem akarták, hogy beszélgessek vele, de egyelőre még rejtély volt számomra, hogy miért. Megbolondult volna? Vagy csak tartottak attól, hogy majd együtt próbálunk megszökni innen?

Amikor felébredtem, még nagyon pozitívan láttam a helyzetünket, de a tábortűz melletti társalgás elvette minden lelkesedésemet. Esélyem sem volt arra, hogy valaha is kiszabadulhatok, ugyanis kísérőim egy pillanatra sem tévesztettek szem elöl. Sanyarú sorsomat tovább fokozta, hogy valóban nem tudtam, hol lehettek Cory-ék, még csak ötletem sem volt rá. Márpedig tőlem várták, hogy mutassam nekik az utat, de nem voltam erre felkészülve. Mindeközben az életem forgott kockán, hogy ha rossz irányba vezetem őket.

Ekkor betereltek az előzőnél valamivel nagyobbnak és komfortosabbnak ható szobába. Ehhez már világítás is járt, ami megnyugtatott egy kissé. Így nem volt olyan érzetem, mintha megvakultam volna. A fal végében felfedeztem egy vaságyat, amihez egy ütött-kopott matrac is járt, mellette pedig egy aprócska éjjeli szekrényt helyeztek el.

• Sok szerencsét. - mondta még búcsúzóul Gary, majd rám zárta az ajtót.
• Mihez? - fordultam hátra riadtan, de már késő volt.

Erre az éjszakára itt ragadtam. Elkeseredve huppantam le az ágyamra, és egyre azon járt az agyam, vajon mit találhatnék ki, amivel nyerhetnék egy kis időt. Kellett lennie valamilyen vészkijáratnak. Túlságosan bonyolult volt ez a sok alagút ahhoz, hogy minden vájatát teljes mértékben ismerjék.

• Rosie, odabent vagy? Hallasz engem? - kopogott valaki váratlanul.

Azon nyomban felismertem Dane vékonyka hangját.

• Igen, még ébren vagyok. - válaszoltam bizonytalanul, mire kulcs csikordult a zárban, majd betoppant hozzám szinte teljesen meztelenül.

Csak egy világoskék sortot és strandpapucsot viselt, felülre semmit sem vett fel. Szőke tincseit tökéletesen simára fésülte, és a lámpa fényében smaragdzöld szemeit is megfigyelhettem.

• Te jó ég! Miért nem szóltál, hogy ne nézzek oda? - takartam el a szememet felháborodva.
• Ne haragudj, nem gondoltam, hogy ennyire megijesztelek. - szabadkozott, aztán ő is helyet foglalt tőlem pár centire. - Az apámtól jövök. Azt mondta, hogy ma éjjel azt csinálhatok veled, amit csak akarok.
• Ezt most miért kellett bejelenteni? - néztem rá megrökönyödve. - Eddig is egyértelmű volt.
• Akkor essünk túl rajta minél előbb, aztán hagyj aludni. - dőltem hanyatt, majd engedelmesen széttártam a combjaimat, és vártam, hogy végezze a dolgát.
• Nekem ez nem fog menni, Rosie. - pirult el ismét zavarában.
• - ültem vissza kissé sértődötten, bár nem mintha annyira vágytam volna az érintésére. - Mondd csak ki bátran, hogy csúnyának találsz.
• Dehogyis, nem erről van szó. Nagyon bájos lány vagy. Csak...
• Csak?

Láthatóan erősen vívódott magában, hogy eláruljon-e valamit vagy sem, de végül csak kitört belőle.

- Én nem a lányokat szeretem.

Az 5. fejezet. :)

5.

Az erdőn át vezetett az utunk, ami biztosított számunkra némi menedéket, elvégre, a nyílt pusztán nehéz lett volna inkognitóban maradnunk. Másfelől, így sokkal nagyobb volt az esélye egy esetleges rajtaütésnek, ami mindhármunkat rettentően nyomasztotta. Amellett sem tudtam szó nélkül elmenni, hogy Cory fojtogatni kezdte azt a férfit. Hiába, hogy ezzel csak engem akart védelmezni, attól még riasztó gondolat volt, hogy ezt bárkivel megtehette, akár még velem is. Nem ölte ugyan meg, de alaposan megszorongatta, és ez ugyanúgy erőszaknak minősül.

Jeleztem Chuck-nak, hogy maradjon le egy kicsit, mert mondani szeretnék neki valamit. Miután hallótávolságon kívülre kerültünk Cory-tól, megkérdeztem a véleményét az imént történtekről:

• Te nem érzed úgy, hogy ebből még baj lehet egyszer? Úgy értem, ha majd bevezetik az intelligens robotokat.
• Eléggé ellentmondásos vagy. Tegnap még minden áron érzelmeket akartál kicsikarni belőle, ma meg rettegsz a következményeitől. Személy szerint én nem látom akkora problémának, hogy helyre tett valakit. Ő csak követte az utasítást, azaz, hogy vigyáznia kell rád.
• Igen, ez rendben is van. De bármikor előállhat egy olyan helyzet, amire nincsen felkészülve, nem programozták bele, hogyan viselkedjen, ha megtörténik, vagy esetleg elromlik benne valami, és fordítva teljesíti a parancsokat.

Kissé rám jött a paranoia, de egyáltalán nem számítottam tőle ilyen fordulatra.

• Bármilyen rendszer meghibásodhat, ehhez nincs szükség robotokra.
• De ők tanulnak is. Tegnap, amit a magányról mondott, azt magától rakta össze. És a legabszurdabb az egészben, hogy még igaza is volt. – fejtegettem tovább az álláspontomat.

Chuck a homlokát ráncolta, majd szokás szerint engem hibáztatott mindenért.

• Nézd, én megmondtam, hogy nem kellett volna közösködnünk vele. Szépen vissza kellett volna tenni őt a csapóajtó alá, nekünk pedig hazamenni. Csak aztán rád nézett a boci szemeivel, és ott véged is lett azonnal.
• Mégis mi lett volna a megoldás? Úgy látszik, elfeledkeztél róla, hogy az egyik rokonom is a képben van, akit szeretnék megtalálni, mert van rá remény, hogy életben van!

Kezdtem ingerültté válni. Chuck folyamatosan úgy kezelt, mint egy öt évest, aki semmivel sincs tisztában, és bármit is tesz, az csak rossz lehet. Nem is értettem, hogy gondolhattam azt néhány órával korábban, hogy remek páros lennénk.

• Én nem állítottam olyat, hogy Cory gonosz lenne. Csak nem ártott volna óvatosabbnak lennünk vele. – igyekezett kiengesztelni, nem sok sikerrel.
• Nekem nem Cory-val van bajom. Valamiért rajta csak a jóságot érzem. Azonban nem csak ő van egyedül. Robotok ezrei várakoznak arra, hogy forgalomba hozzák őket.
• Az még a jövő zenéje. Minek pánikolni ilyeneken, mikor így is épp elég dolog van, amitől tartanunk kell? – tette föl a baseballsapkáját, aztán előre sietett, mivel jócskán lemaradtunk Cory-tól, és félő volt, hogy nem talál meg bennünket.

Ahogy teltek az órák, egyre melegebbé és párásabbá vált az idő, még sem váltunk meg a pulóvereinktől, mert rengeteg bogár repkedett körülöttünk, és nem szerettünk volna a nap hátralévő részében csak vakarózni. Rettentően szomjas voltam, de be kellett osztanunk a vizet. Abban reménykedtem, hogy útközben találunk majd valahol egy patakot, vagy legalább egy pocsolyát, ahol újratölthetjük az üvegeinket. Hiába, hogy csak alig két napja indultam el otthonról, máris úgy éreztem, hogy fogytam egy keveset. A nadrágom folyton lecsúszott a derekamról, a bakancsomat pedig le sem mertem venni, mert bizonyára irtózatos lábszagom lehetett. Egyelőre nem érzékeltem, hogy feltörte volna a sarkamat, de biztos voltam benne, hogy ennyi gyaloglást nem lehet megúszni vízhólyagok nélkül.

• Cory, szerinted hány nap alatt fogunk odaérni a laboratóriumhoz? Ugye már nincs sok hátra?– kérdeztem bizakodva.
• Az attól függ. – válaszolta rejtélyesen.
• Mitől?
• Hogy mennyit alusztok, és hogy milyen gyorsan tudunk haladni. Persze, csak ha feltételezzük, hogy nem kapnak el bennünket a kannibálok.

Nyeltem egyet, mielőtt újból megszólaltam volna.

• De ez mégis mennyi időt jelent így? Körülbelül egy hetet?
• Jól tippeltél. Addig még valahogyan ki kell húznotok élelemmel és vízzel.
• Az elég sok idő. Valamikor fürdenünk is kellene. – szagoltam meg a hónaljamat.
• Fogd fel úgy, mintha egy fesztiválon lennél. – szólt közbe Chuck.
• Lehet, hogy te jól szórakozol, de komolyan mondtam.
• Szerintem pedig van hangulata a dolognak. A lakatlan sziget lényegében meg is van, már csak a tengerpart és egy kis tábortűz hiányzik. – kacsintott rám.

Kezdtem érteni, hogy mi vonzott benne annyira. A szabadság. Amíg én hajlamos voltam túlságosan rágörcsölni mindenre, ő egyszerűen csak legyintett egyet, és már tovább is lépett.

• Szóval kettesben veled a naplementében… Van egy olyan érzésem, hogy még Cory is izgalmasabb társaság lenne. És ő legalább tudja, hogy mikor hallgasson el.
• Hidd el, hogy ha én elhallgatnék, akkor te is. Azt hiszem, tetszene neked az ilyesfajta időtöltés.

Még csak leplezni sem próbálta, hogy mire gondolt.

• Nem akartok forgatni egy valóság show-t? Muris lenne. – vetette föl az ötletét Cory, mire egyből összenéztünk Chuck-kal.
• Ezt ugye nem gondoltad komolyan? – kérdeztem tőle megrökönyödve.
• De igen. Megölnétek vele az embereket.

Önkéntelenül is elmosolyodtam, ahogyan Cory a mai kifejezéseket használta. Egy robot szájából nagyon szokatlanul hangzottak.

Ekkor hirtelen elsuhant mellettem valami. Túl gyorsan történt, így nem láttam tisztán, hogy mi lehetett az. Majd különös melegséget éreztem a bal karomban, és amikor odanéztem, akkor tűnt csak fel, hogy a pulóverem teljesen átázott… a saját véremtől. Rémülten pillantottam hátra. Éppen egy másik kés repült felém, alig tudtam kikerülni. 

• Futás! – kiabálta Chuck, majd ahogyan csak bírtunk, szaladni kezdtünk.

A legközelebbi elágazásnál letértünk jobbra, abban bízva, hogy hátha megtudjuk őket téveszteni. A tüdőm már fájt a zihálástól, a hátizsákom pedig minduntalan félrecsúszott a vállamon, de nem állhattunk meg egy percre sem. A karom egyre jobban vérzett, kezdett elzsibbadni. Sürgősen szükségem lett volna egy kötésre. Chuck és Cory jóval előttem jártak, de nem bírtam behozni a lemaradásomat. Kezdtem kétségbeesni, mivel egyre közelebbről hallottam az üldözőink zsivaját, én azonban képtelen voltam gyorsabban futni.

• Rosie, gyere már! El fognak kapni! – toporzékolt Chuck, de már alig érzékeltem valamit magam körül.

A pára fullasztóan hatott rám, hiába igyekeztem mélyeket lélegezni, majd egyszeriben megszédültem, és előre estem.

• Rosie! – hallottam Cory halovány hangját a távolból, de meg sem próbáltam feltápászkodni.

Forgott velem a világ. Az utolsó dolog, amire még felfigyeltem, egy élénkpiros tócsa volt a vállam közelében, majd minden elsötétült körülöttem.